Fojtogató csend telepedett az udvarra.
Gabriel mereven Joanra nézett.
A nő lassan letette a tálcát az asztalra.
Látszott, hogy remeg a keze.
– Ki… maga? – kérdezte halkan.
Gabriel tett még egy bizonytalan lépést felé.
– Ez lehetetlen…
Megrázta a fejét.
– A neved…
Nem Joan volt.
Te…
Alice voltál.
A vendégek zavartan összenéztek.
Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom.
– Miről beszél?
Gabriel mély levegőt vett.
– Tizenkilenc évvel ezelőtt…
Egy autó lezuhant egy hídról.
Mindenki azt hitte, hogy a fiatal nő meghalt.
A holttestét azonban soha nem találták meg.
Én ott voltam.
Láttam őt közvetlenül a baleset előtt.
Ő volt az.
Az udvaron ismét teljes csend lett.
Joan arca még sápadtabb lett.
Lassan leült a legközelebbi székre.
– Én…
Semmire sem emlékszem.
Mindkét kezével eltakarta az arcát.
– A baleset után jóval lejjebb sodorva találtak rám a folyóban.
Nem volt nálam semmilyen irat.
És az emlékeimet is elveszítettem.
Az orvosok súlyos amnéziát állapítottak meg.
Az új életemet már Joan néven kezdtem el.
Csak néztem a feleségemet.
Egyetlen szót sem tudtam kiejteni.
Tizenhárom éve voltunk házasok.
És ennyi idő alatt ő maga sem tudta, ki volt valójában.
Néhány héttel később a rendőrség újra elővette a régi ügy iratait.
A DNS-vizsgálat minden kétséget kizáróan igazolta:
Gabriel végig az igazat mondta.
A feleségem valódi neve valóban Alice volt.
A szülei évekkel korábban meghaltak.
De a húga még életben volt.
Amikor tizenkilenc év után először találkoztak…
Hosszú percekig sírva ölelték egymást, képtelenek voltak elengedni a másikat.
Később Joan csendesen megkérdezte tőlem:
– Haragszol rám?
Szorosan átöleltem.
– Nem.
Én nem egy nevet vettem feleségül.
Hanem téged.
Bármi is történt a múltadban.
Te mindig is a családom voltál.
Néha a sors a legváratlanabb módon adja vissza valakinek az elveszett életét.
Elég egyetlen véletlen meghívás egy családi összejövetelre…
Hogy egy közel húsz éve eltemetett igazság végre napvilágra kerüljön.
