A férfi közvetlenül mellettünk állt meg.
Néhány másodpercig egyetlen szót sem szólt.
Aztán mosolyogva megszólalt.
– Elnézést…
Az unokáim felé fordult.
– Tudjátok egyáltalán, kit láttok most magatok előtt?
Zavartan néztek egymásra.
– A nagymamánkat…
– Nem – felelte nyugodtan.
– Egy olyan embert láttok, aki teljes életet élt.
Aki nem félt megöregedni.
És aki ma bátrabbnak bizonyult, mint sok fiatal.
A strandon hirtelen csend lett.
Még a férfi felesége is odalépett hozzánk.
Gyengéden megfogta a kezem.
– Csodálatosan néz ki.
Ne engedje, hogy bárki ennek az ellenkezőjéről próbálja meggyőzni.
Éreztem, hogy könny szökik a szemembe.
A legkisebb unokám lassan odalépett hozzám.
– Nagyi…
Reszketett a hangja.
– Bocsáss meg nekünk.
Szorosan átölelt.
Utána a többiek is odajöttek.
A legidősebb unokám lehajtotta a fejét.
– Attól féltünk, hogy kinevetnek majd az emberek.
A férfi csendesen elmosolyodott.
– Az emberek nem azért nézték őt, mert fürdőruhát visel.
Hanem azért, mert egy boldog embert láttak.
És az mindig gyönyörű látvány.
Aznap este együtt sétáltunk végig a tengerparton.
Az unokáim hosszú idő után először maguk kérték, hogy készítsünk közös fényképet.
Néhány nappal később az egyik kép bekerült a családi fotóalbumba.
Alá az unokám mindössze egyetlen mondatot írt:
„A strand legszebb nője az én nagymamám.”
Évekkel később bevallotta nekem:
– Azon a napon értettem meg, hogy az öregedéstől nem kell félni.
Attól kell félni, ha valaki egész életében mások véleménye elől próbál elbújni.
És akkor én is végleg megértettem valamit.
Néha egyetlen kedves idegen képes visszaadni valakinek azt, amit még a saját családja sem tudott megőrizni.
Mert az igazi szépség soha nem tűnik el az idő múlásával.
Csak egyre mélyebbé válik.
