Daniel még a zakóját sem vette le.
Azonnal a medencébe ugrott.
Néhány végtelennek tűnő másodperc múlva sikerült felhoznia Emmát a víz felszínére.
A nő fuldokolt.
Hevesen köhögött.
Az egyik kezével görcsösen a hasát szorította.
A vendégek pillanatok alatt köréjük gyűltek.
Valaki már mentőt hívott.
Linda mozdulatlanul állt.
– Én csak… vicceltem…
Daniel lassan felállt.
Az arca teljesen nyugodt volt.
Éppen ez a nyugalom rémisztett meg mindenkit.
Egyenesen az édesanyja szemébe nézett.
– Tudtad, hogy Emma nem tud úszni.
Linda lesütötte a szemét.
– Én… elfelejtettem…
– Nem.
Nem felejtetted el.
Tavaly nyáron még te magad nevettél ezen.
Súlyos csend telepedett a kertre.
Néhány vendég zavartan egymásra nézett.
Ők is emlékeztek arra a beszélgetésre.
A mentők kórházba szállították Emmát.
Szerencsére a kisbabának nem esett baja.
Aznap este Daniel egyedül tért haza.
Linda már várta.
– Kisfiam…
A férfi szó nélkül letett elé egy borítékot.
– Mi ez?
– Iratok.
– Miféle iratok?
– A házról.
Többé nem léphetsz be oda.
Linda elsápadt.
– Ki akarod tenni a saját anyádat?
Daniel megrázta a fejét.
– Nem.
A családomat védem.
Az igazi családomat.
Néhány nappal később Emma hazatért a kórházból.
Lassan lehúzta az ujjáról a jegygyűrűjét.
Daniel döbbenten nézett rá.
– Mit csinálsz?
Emma a tenyerébe tette a gyűrűt.
– Amíg nem szakítasz meg minden kapcsolatot azzal az emberrel, aki veszélybe sodorta engem és a gyermekünket…
Nem tudok úgy élni, mintha semmi sem történt volna.
Daniel hosszú ideig hallgatott.
Aztán elővette a telefonját.
Felhívta az édesanyját.
– Ne keress minket.
Ne gyere hozzánk.
És soha többé ne próbálj kapcsolatba lépni a gyermekeimmel.
Ezután kikapcsolta a telefonját.
Emma ismét felhúzta az ujjára a gyűrűt.
És hosszú napok óta először elmosolyodott.
Néha az igazi családot nem a vér köti össze.
Hanem az a pillanat, amikor valaki habozás nélkül azok mellé áll, akiket a legjobban szeret, és mindenáron megvédi őket.
