Úgy éreztem, mintha egy pillanat alatt megfagyott volna bennem minden.
Már csak néhány lépés választott el az asztaltól.
A vőlegényem kényelmesen ült a helyén, nyugodt mosollyal az arcán, mintha semmi különös nem történt volna.
Az unokahúgom azonban már egyáltalán nem mosolygott.
Csendben megfogta a kezemet, és a tenyerembe csúsztatott egy gyűrűt.
– Ezt ő adta nekem, amíg te nem voltál itt.
Lassan felemeltem a tekintetemet a férfira.
– Mit jelentsen ez?
Idegesen felnevetett.
– Ez csak egy vicc volt. Teljesen félreérted.
– Akkor magyarázd meg.
Előbb rám nézett, aztán a lányra.
– Csak azt akartam megtudni, van-e humorérzéke.
Az unokahúgom megrázta a fejét.
– Nem. Ez egyáltalán nem vicc volt.
Elővette a telefonját.
– Amint elmentél, azt mondta, hogy már rég rájött: én sokkal érdekesebb vagyok, mint te.
A kávézóban szinte tapinthatóvá vált a csend.
Még a szomszédos asztaloknál ülők is felfigyeltek a beszélgetésre.
– Aztán levette a gyűrűjét, és azt mondta, hogy az esküvő után úgyis el akart hagyni… de előtte még a saját nevére akarta íratni a vagyonodat.
Nem akartam elhinni, amit hallok.
– Hazudsz! – csattant fel a férfi.
– Tényleg?
Nyugodtan megnyomta a lejátszás gombot.
Már a találkozó előtt megbeszéltük, hogy ha a beszélgetés gyanús irányba fordul, észrevétlenül bekapcsolja a hangrögzítőt.
A telefon hangszórójából az ő hangja csendült fel.
– Egyedül él… szerelmes belém… Várok még egy kicsit, aztán minden sokkal egyszerűbb lesz.
Ezután elhangzott egy mondat, amitől kis híján összerogytam.
– Egy ilyen korú nőnek már azért is hálásnak kellene lennie, hogy egyáltalán van mellette valaki.
Némán néztem arra az emberre, akit még előző nap a leendő férjemnek hittem.
Most pedig egy teljesen idegen ült előttem.
Megpróbálta kitépni az unokahúgom kezéből a telefont.
Ő azonban villámgyorsan elhúzta.
Több vendég is felállt az asztalától.
A pincér közelebb lépett.
A férfi rájött, hogy elvesztette ezt a játszmát.
– Rendben! – kiáltotta ingerülten. – Igen, eleinte valóban a pénzed érdekelt! De később minden megváltozott!
Nyugodtan megráztam a fejem.
– Nem. Csak annyi változott, hogy rájöttél: lebuktál.
Még mindig próbálta menteni magát.
A szerelemről beszélt.
Félreértésnek nevezte az egészet.
Azt kérte, adjak még egy esélyt.
De én már egyetlen szavát sem hallottam.
Lehúztam az eljegyzési gyűrűt az ujjamról.
Letettem elé az asztalra.
– Köszönöm.
Megdöbbenve felkapta a fejét.
– Mit?
– Azt, hogy még az esküvő előtt megmutattad, ki vagy valójában, és nem utána.
Az unokahúgom felé fordultam.
– Menjünk haza.
Ahogy kifelé indultunk a kávézóból, a hátam mögött meghallottam, hogy valaki halkan megszólal:
– Micsoda okos nő…
Néhány nappal később kiderült, hogy egyáltalán nem én voltam az első áldozata.
Felkeresett egy másik nő.
Aztán még egy.
Lassan összeállt a kép: évek óta tehetős, elvált nőkkel ismerkedett meg, rövid idő alatt komoly kapcsolatot ígért nekik, majd szinte mindig szóba hozta az ingatlanjaikat, a megtakarításaikat és az örökségüket.
Nem egyszer sikerült is rávennie nőket arra, hogy vagyonuk egy részét az ő nevére írassák.
Ezúttal azonban minden másképp alakult.
Egyetlen egyszerű próba elegendő volt ahhoz, hogy összeomoljon az egész gondosan felépített hazugság.
Aznap este otthon ültem egy bögre forró tea mellett, ránéztem az unokahúgomra, és elmosolyodtam.
– Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe.
Felnevetett.
– Viszont most már biztosan tudod, kihez nem fogsz férjhez menni.
És hosszú idő után először nem csalódottságot éreztem.
Hanem hatalmas megkönnyebbülést.
Néha egy felbontott eljegyzés nem egy történet vége.
Hanem az a pillanat, amikor az ember végre nem hajlandó beérni kevesebbel annál, amit valóban megérdemel.
