– Te többé nem tartozol a családunkhoz.
Ezek a szavak hangosabban visszhangoztak, mint a gyászszertartás halk zenéje.
Minden tekintet egyszerre fordult Dániel felé.
Az apja koporsója mellett állt, kezében szorosan markolva egy régi bronzkulcsokból álló kulcscsomót.
Néhány másodperccel korábban szó szerint kitépte azt a mostohaanyja kezéből.
A nő nem védekezett.
Nem kiabált.
Nem próbálta visszaszerezni.
Csak hosszan nézett rá.
Olyan nyugodtan, hogy ettől valamiért még Dániel is megborzongott.
– Apa mindent előre elrendezett – mondta hűvösen. – Tőle már így is eleget kaptál.
Az idős ügyvéd mélyet sóhajtott.
Pontosan tudta, mi következik.
– A legutóbbi végrendelet értelmében…
Kinyitotta a dossziét.
A szél néhány lapot fellapozott.
– A teljes vagyon, a bankszámlák, a vállalat részvényei, az ingatlanportfólió és a családi rezidencia egyetlen örökösre, Dániel Orlovra száll.
A tömegben halk moraj futott végig.
Néhányan együttérző pillantást vetettek az özvegyre.
Mások már arról suttogtak, mekkora lehet az örökség értéke.
A nő azonban még csak meg sem rezzent.
Viktóriának hívták.
Tizenkét évvel korábban teljesen véletlenül ismerkedett meg Eduard Orlovval.
A férfi akkor már ismert üzletember volt.
Ő pedig építészként dolgozott.
Kapcsolatuk csendesen indult.
Hangzatos ígéretek nélkül.
Luxusajándékok nélkül.
Eduard gyakran mondta neki:
– Először találkoztam valakivel, akinek nem a pénzem kell, hanem én magam.
Amikor összeházasodtak, Dániel húszéves volt.
A fiatalember soha nem titkolta az ellenszenvét.
Meg volt győződve róla, hogy apja fiatal felesége kizárólag az örökség miatt ment hozzá.
Viktória bármennyire próbált közeledni hozzá, Dániel minden gesztusában veszélyt látott.
Édesanyja halála óta senkiben sem bízott igazán.
Különösen nem a nőkben.
Eduard ezt pontosan tudta.
Sokszor próbálta kibékíteni őket.
Hiába.
Aztán történt valami, amire senki sem számított.
Egy hónappal a halála előtt Eduard váratlanul arra kérte Viktóriát, hogy semmiképpen se nyissa ki a dolgozószobájában álló régi páncélszekrényt.
– Ha történne velem valami…
Nehézkesen beszélt.
– Ígérd meg… hogy először mindent te magad ellenőrzöl.
Viktória meglepetten nézett rá.
– Miért?
A férfi azonban csak megrázta a fejét.
Már nem maradt ideje válaszolni.
Három héttel később megállt a szíve.
És most…
A temetőben…
Hivatalosan mindentől megfosztották.
Odament Dánielhez.
Megigazította a drága kabátja gallérját.
– Vigyázz magadra.
Halkan mondta.
Majd észrevétlenül becsúsztatott egy apró jeladót a belső zsebébe.
Dániel semmit sem érzett.
Éppen a részvétnyilvánításokat fogadta.
Egy perccel később Viktória kilépett a temető kapuján.
A telefonja halkan rezegni kezdett.
A kijelzőn megjelent egy zöld pont.
Lassan mozgott.
A nő mély levegőt vett.
– Szóval… tényleg oda mész.
Dániel beszállt az autóba, és utasította a sofőrt, hogy megállás nélkül vezessen.
Negyven perc múlva a zöld pont megállt.
De nem a családi villánál.
Nem az irodaháznál.
És még csak nem is egy banknál.
Hanem egy régi, elhagyatott ipari raktárnál a város szélén.
Viktória összevonta a szemöldökét.
– Mit rejtegetsz ott?
Néhány perccel később ő is odaért.
Az autóját egy utcával arrébb hagyta.
A raktár kívülről teljesen üresnek tűnt.
Odabent azonban világított a lámpa.
Az ajtó résnyire nyitva állt.
Óvatosan belépett.
A fémtárolók mögül beszélgetés hallatszott.
– Nem gyanakodott semmire?
– Nem.
Közvetlenül a temetés után idejött.
– Remek.
Pár nap múlva megsemmisítjük a maradék iratokat.
Akkor senki sem fogja megtudni, hogy az utolsó végrendelet hamis.
Viktóriának jeges hideg futott végig a karján.
Hamis?
Óvatosan kikukucskált.
Az asztalnál Dániel ült.
Az ügyvéd.
És még két ismeretlen férfi.
Az asztalon dossziék tucatjai hevertek.
Hivatalos pecsétek.
Közjegyzői nyomtatványok.
És…
Eduard régi fekete páncélszekrénye.
Pontosan az, amely még a temetés előtt eltűnt a dolgozószobából.
Viktória bekapcsolta a telefonján a hangfelvételt.
Minden egyes szót.
Minden beismerést.
Minden dokumentumot.
Tudta.
Az igazi végrendelet még mindig valahol itt van.
És meg kell találnia, mielőtt rájönnek, hogy valaki figyeli őket.
