Molnár Piroska életében volt egy pont, amely után semmi sem maradt a régi. A színpadon elért sikerek, az elismerések, a rangos címek mögött egy olyan veszteség húzódik meg, amelyet – saját szavai szerint – lehetetlen feldolgozni.
A Nemzet Színésze ötvenéves volt, amikor a legnagyobb tragédia érte: egyetlen fia, Eötvös György mindössze 26 évesen meghalt. Ez a veszteség olyan mély nyomot hagyott benne, amely azóta is meghatározza az életét.
Pályája során mindent elért, amit Magyarországon egy színész elérhet. Mégsem hallgatta el soha, hogy ennek súlyos ára volt. Már fiatalon, 23 évesen férjhez ment első és egyetlen férjéhez, Eötvös Péter Kossuth-díjas zeneszerzőhöz. A kapcsolatuk azonban néhány év után véget ért, közös döntéssel külön folytatták az életüket.
A legnagyobb törést azonban nem ez jelentette, hanem az 1995-ös év, amikor fiát elveszítette. Sokáig nem beszélt erről nyilvánosan, a fájdalmat inkább magában hordozta. Az utóbbi időben viszont egyre többször vállalja fel őszintén, mit jelent számára ez a veszteség.
Elmondása szerint a mai napig előfordul, hogy „beszél” a fiához. Nemcsak emlékezik rá, hanem mintha tanácsot kérne tőle, mintha erőt merítene abból a kapcsolatból, amely fizikailag már nem létezik, de érzelmileg soha nem szakadt meg.
Egy interjúban arról is beszélt, hogy aki teljesen a hivatásának él, annak számolnia kell azzal, hogy a magánéletből valami elvész. Ő ezt az utat választotta, és tisztában van azzal, hogy ennek ára volt. Úgy fogalmazott, nem volt az a típus, aki összetartja a családot, és az élet az ilyen veszteségeket nem kompenzálja.
A házasságában is ez okozott feszültséget: férje nem tudta elfogadni, hogy a színészetet nem hajlandó háttérbe szorítani. A különválás fájdalmas volt, de akkor úgy érezte, képes lesz egyedül is helytállni.
Fia halála után azonban minden átértékelődött. Mégis, már másnap színpadra állt. Úgy gondolja, a színészet egyik lényege éppen az, hogy a legmélyebb fájdalmak is kifejezhetők általa. A szerepekbe kapaszkodva ki tudta adni magából azt, amit máshol nem lehetett.
„Azt mondtam: menjünk, csináljuk a dolgunkat, ez csak rám tartozik és kész. Esténként kiordítottam magamból a színpadon egy-egy szerepben a fájdalmaimat, de földolgozni nem lehet egy gyerek elvesztését. Tovább kell vele élni. Ki ahogy tud.”
Ez a mondat talán mindennél pontosabban mutatja meg, milyen teherrel él együtt nap mint nap.
