A veszteség nem kopogtat, hanem betör. Bodrogi Gyula most élete egyik legnehezebb időszakát éli: csütörtökön kísérte utolsó útjára feleségét, Voith Ágit a Farkasréti temetőben. A közel 92 éves művész nem titkolja, a gyász elején jár, és még maga sem érti igazán, mi történik körülötte.
„Nagyon nehéz, egyelőre nem is tudom elhinni. Már csak a hiány van, tehetetlen az ember, nem lehet visszahozni. Annyira közelálló esemény, hogy még nem tudom igazán, hogyan hat rám. Még a gyász elején vagyok, sokat gondolok rá, és idő kell, amíg ez valóban tudatosul bennem” – mondta megtörten.
Több mint 40 éve külön folytatták az életüket, de a kapcsolat köztük sosem szakadt meg. A mostani veszteség újabb pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Az elmúlt években sorra búcsúzott el pályatársaktól és barátoktól, olyan nevektől, akik egy korszakot jelentettek számára: Törőcsik Mari, Sinkovics Imre, Garas Dezső és Bessenyei Ferenc is már csak emlék.
„Sokak sírja felett álltam már. Minden búcsú más, minden veszteség újra feltépi a régi sebeket is. Most, ahogy körbenézek a lakásban, a tárgyak, az emlékek hirtelen egészen más jelentést kapnak, és sokszor rám tör egy furcsa, feszült érzés” – vallotta be.
Miközben a magánéletében gyászol, a színház nem áll meg. A színpad fegyelmet követel, koncentrációt, más lelkiállapotot.
„A munka azt követeli, hogy egészen más hangulatban legyek. Belépek a színházba, és játszani kell. Ilyen az élet: elvesztünk embereket, de hogy ezzel az érzéssel hogyan kell bánni, azt nem tanítják. Néha segít a közeg, a kollégák, de van, amikor nehezebb bemenni, mert annyira távol áll a gyász attól, amit a színpadon csinálni kell.”
A fájdalom hullámokban érkezik. Néha enyhül, aztán újra visszatér. A művész most először gondolkodik azon, hogy pszichológus segítségét kérje.
„Soha nem voltam pszichológusnál, most mégis gondolkodom rajta, hogy megkérdezek egyet, hogyan lehet a gyászt kezelni. A fájdalom hullámzó, néha enyhül, aztán újra visszajön. De azt hiszem, végül úgy, mint eddig, ezt is magam fogom megoldani. A gyászt meg kell élni, de közben tovább kell csinálni az életet.”
A múlt emlékei és a jelen fájdalma most egyszerre nehezednek rá. Mégis színpadra áll. Mégis játszik. Mert hisz benne, hogy a gyászt nem megkerülni kell, hanem átmenni rajta – és közben tovább élni.
