Pálmai Anna számára a színház soha nem volt idegen terep. Gyerekkora óta természetes közegként vette körül, mégis hosszú út vezetett odáig, hogy színésznőként megtalálja benne a saját helyét, és közben ne veszítse el önmagát. A művészvilághoz fűződő családi kötelékek egyszerre jelentettek kapaszkodót és terhet, amit időről időre újra kellett értelmeznie.
Édesanyjával, Szirtes Ágival különleges kapcsolatban élnek, amely messze túlmutat a megszokott anya–lánya dinamikán. Ez a szimbiózis a színpadon is testet ölt: a Katona József Színház Székely Kriszta által rendezett Az ember tragédiája-előadásában az anya az Úr szerepét játssza, míg Anna Luciferként áll vele szemben. A szereposztás önmagában is erős állítás, de a személyes viszony még tovább mélyíti a helyzetet.
A színésznő szerint sosem volt egyértelműen kijelölve számára az út, még ha kívülről sokan ezt gondolták is. Nem emlékszik arra, hogy édesanyja kifejezetten terelgette volna, de arra sem, hogy visszatartotta volna. Volt, amikor egyáltalán nem érezte nyomásnak a családi hátteret, máskor viszont szinte görcsösen próbált többet bizonyítani, mint bárki más. A színház mindennapjai gyerekkora óta az életének részei voltak, a Katonában nőtt fel, ahol természetes volt, hogy előadás után együtt mennek haza.
Az iskolában sokáig nem volt biztos benne, hogy színész lesz. Inkább az osztály bohócaként emlékszik magára, akit szerettek a többiek, és aki szívesen szórakoztatta a társait. A fordulópontot egy szavalóverseny hozta el, majd a Vörösmarty Gimnázium drámatagozata, ahol végleg eldöntötte, hogy az egyetem felé veszi az irányt.
Amikor elérkezett a felvételi ideje, édesanyja segített neki monológokat választani, de sosem kímélte a kritikától. Anna szerint Ági rendkívül őszinte, néha kíméletlenül az, ő viszont igyekszik finomítani ezen, mert hisz abban, hogy az igazság gyengédséggel is kimondható. A kapcsolatuk kölcsönös: Anna is véleményezi anyja munkáit, és ez a párbeszéd mindkettőjük számára fontos.
Gyerekként nehéz volt megélni a színházi lét tempóját, a főpróbahéteket, a forgatásokat, a turnékat. Felnőttként már empátiával tekint vissza erre az időszakra, de ma már nem hajlandó elviselni az aránytalanságokat. Ha nehézsége van, hazamegy, beszélgetnek, és ítélkezés nélkül megélheti az érzéseit. Úgy érzi, azért működik jól a kapcsolatuk, mert időközben önmagával is kibékült.
A színészi pályáról másképp gondolkodik, mint az édesanyja generációja. Nem hisz abban, hogy mindent fel kell áldozni a szakmáért. Már nem akar állandóan próbálni, játszani, szinkronizálni. Fontos számára az élet a színházon kívül is: az utazás, a barátok, a szerelem, a csend. Tudja, hogy ha nem tölti fel magát, gyorsan kiég.
Vannak előadások, amelyek mindent követelnek tőle. A Kaukázusi krétakör ilyen volt. Ebben a szerepben estéről estére úgy érezte, belehal, és pontosan ezt tartja a színészet egyik legnagyobb erejének. Nem szeret abban hinni, hogy más bőrébe bújik, mert számára minden szerep saját magáról szól. A Brecht-darab különösen közel állt hozzá, annyira, hogy nem tudott eltávolodni tőle érzelmileg.
Hálás Székely Krisztának, aki szerinte nemcsak megkapargatta, hanem szét is feszítette azt a skatulyát, amelybe korábban belehelyezték. Azt a képet, amely szerint ő csak egy formás, érzéki nő lehet a színpadon. A rendező meglátta benne Grusét, majd Lucifert is, és ezzel teljesen új dimenziókat nyitott meg számára.
Lucifer alakja ebben az értelmezésben nem távoli, transzcendens lény, hanem érző, emberi figura. Anna számára felszabadító volt felismerni, hogy ebben a szerepben is helye van az érzelmeknek, még a könnyeknek is. Azt mondja, ez a szabadság az, amit igazán szeret a színházban.
Nem tagadja, hogy az érzékiség is része az eszköztárának, és sokszor élvezi is ezt a játékot. Ugyanakkor tudatosan nemet mond már olyan felkérésekre, amelyekben csak újra és újra ugyanazt a szerepet látnák benne. Szeret váltani, meglepni, akár kifordítani a róla alkotott képet.
A hangja kapcsán gyakran megkapja, mennyire hasonlít az édesanyjáéra. Ez egyáltalán nem zavarja. Inkább játékosnak, sőt meghatónak tartja, hogy bizonyos pillanatokban ennyire összecseng a kettőjük orgánuma. Előfordult már, hogy szinkronmunkán egyszerűen beugrott Ági helyett egyetlen mondatra, és ezt természetesnek élte meg.
Pálmai Anna ma már úgy érzi, nincs mi ellen harcolnia. Nem akar leválni, de nem is akar megfelelni. Inkább jelen lenni, őszintén, teljes emberként – a színpadon és azon kívül is.
