Az öreg minden nap ugyanazon a padon ült, és a játszóteret bámulta, mintha valakire várna, aki soha nem fog eljönni. Gyerekek szaladtak el mellette színes labdákkal és ragacsos fagylaltokkal, nevetésük úgy szállt a levegőben, mint a fényes sárkányok. Nem mosolygott. Csak követte őket halványkék szemével, mintha egy bizonyos arcot keresne, amelyet valaha kívülről ismert.
A környékbeliek már megszokták. Néhányan integettek, mások bólintottak, a legtöbben abban a pillanatban elfelejtették a létezését, hogy befordultak a sarkon. Csak Mia, egy vékony, tizenkét éves lány, kócos hajjal és túl nagy hátizsákkal, figyelt fel rá folyamatosan.
Először kora ősszel látta, egyedül ülve a gesztenyefa alatt. A keze kissé remegett, miközben egy papírpoharat tartott a kezében. Másnap újra ott volt. És a rákövetkezőn is. Mindig ugyanaz a pad, mindig ugyanaz a távoli tekintet.
Egy szeles délután, amikor az ég esővel fenyegette, Mia végre odalépett hozzá.
„Szia” – mondta, és a hátizsákját a mellkasához ölelte.
Pislogott egyet, mintha valaki túl hirtelen felkapcsolta volna a villanyt. – Halló – válaszolta rekedt hangon a használatlanságtól.
– Miért ülsz mindig itt? – kérdezte a lány. – Minden nap itt vagy.
A játszótérre nézett. Egy kisfiú próbált felmászni a létrára, az anyja mögötte ólálkodott.
– Várok – mondta az öregember egyszerűen.
– Kire?
– Az unokámra.
Mia habozott. – Késik?
Az öregember szája megrándult. – Nagyon… késik.
Leült a pad másik végére. – Mia vagyok.
– Daniel – felelte.
Attól a naptól kezdve Mia, amikor csak tehette, leült mellé. Iskola után, mielőtt az anyja hazaért a második munkájából, Mia letette a hátizsákját a pad mellé, és megosztotta vele az összetört szendvicseit. Soha nem evett sokat, csak egy-két falatot, de mindig megköszönte neki, mintha lakomával kínálta volna.
Daniel először apróságokat mondott neki. Hogy régen villanyszerelő volt. Hogy egész életében ugyanabban a városban élt. Hogy a felesége, Anna, imádta a rózsákat és a szörnyű tévéműsorokat. Mia nevetett azon, ahogy a szemét forgatta, valahányszor Anna kedvenc szappanoperáját említette.
„De vele nézted?” – találgatott Mia.
„Minden részt” – ismerte el, és egy pillanatra ellágyult a tekintete.
Egy nap, amikor a szél élesebb lett, és Mia ujjai vörösek voltak a hidegtől, megkérdezte: „És hol van az unokád? Messze lakik?”
Daniel nem válaszolt azonnal. A kezei szorosabban ölelték a botját.
„Nagyon közel lakott” – mondta végül. „Leónak hívják. Amikor kicsi volt, minden hétvégén idejöttünk. Szerette a hintákat. Ő… megbízott bennem.”
„Miért nem jön most?”
Daniel állkapcsa megrándult. „Mert hibáztam. És a szülei úgy döntöttek, hogy ez azt jelenti, hogy többé nem szabadna látnom.”
Mia összevonta a szemöldökét. – Miféle hiba?
Lassan, fájdalmasan kifújta a levegőt. – Elfelejtettem elhozni az óvodából. Csak egyszer. Annával voltam a kórházban. Ő… haldoklott. Túl sokáig maradtam. A fiam és a felesége soha nem bocsátottak meg nekem. Azt mondták, ha el tudom felejteni a gyereküket, akkor nem érdemlem meg, hogy a nagyapja legyek.
Mia döbbenten nézett rá. – De a feleségeddel voltál. Ez nem…
– Féltek – vágott közbe halkan. – Talán igazuk volt.
Apró, hideg cseppekben kezdett esni az eső. Mégis tovább figyelte a hintákat.
– Gondolod, hogy emlékszik rád? – kérdezte Mia halkan.
– Nem tudom – suttogta Daniel. – Emlékszem rá. Ennek számítania kell valamit.
Hetek teltek el. A levegő hidegebb lett, és Mia anyja elkezdte leszidni, amiért annyi időt tölt kint.
– Nem ülhetsz csak úgy a parkban egy idegennel – mondta egy este, miközben a konyhaasztalra ejtette a kulcsait. – Mia, nem a te felelősséged.
Mia a gőzölgő instant leveses fazékra meredt. – Egyedül van, anya.
– Valamilyen szempontból mindannyian egyedül vagyunk – felelte az anyja fáradtan. – Nem tudunk mindenkit megjavítani.
De Mia csak ment vissza.
Egyik délután, amikor megérkezett, üres padot talált. Hónapok óta először Daniel nem volt ott. A gesztenyefa susogott az üres pad felett, és a játszótér hirtelen furcsa érzést keltett, mintha valaki kikapcsolta volna a hangot.
Megvárta, amíg az ég narancssárgára változott. Senki sem jött.
Aznap este nem tudott aludni. Másnap egyenesen az iskolából rohant a parkba. A pad még mindig üres volt.
Valami hideg telepedett a gyomrába.
Egy álmatlan hétvége és további három üres nap után Mia olyasmit tett, amit még soha: bement a park közelében lévő kis közösségi házba. A recepciós, egy középkorú, fáradt szemű nő, felnézett.
– Segíthetek valamiben?
– Egy idős férfit keresek – fakadt ki Mia. – Danielnek hívják. Minden nap a játszótér melletti padon ül. Vagy legalábbis régen ott ült.
A nő alaposan végigmérte. – Miért keresed, drágám?
– Nem jött. Egy hétig. Egy napot sem hiányzott.
A nő arckifejezése megváltozott. Lassan egy mappáért nyúlt.
– Volt egy Daniel az időseknek szóló programunkban – mondta. – Egyedül élt. Nem szerepeltek családi adatai.
Mia szíve hevesen vert. „Jól van?”
A nő habozott. „Múlt héten hunyt el. Azt mondták, álmában. Békében.”
A szoba megdőlt. Mia a pult szélébe kapaszkodott.
„Volt vele valaki?” – suttogta.
„Nincs” – mondta a nő halkan. „Nem, drágám. Egyedül volt.”
Mia lenyelt egy éles, égő csomót a torkában. „Volt… volt nála valami? Úgy értem, mondjuk… egy fotó vagy ilyesmi?”
A recepciós átnézte a mappát, majd bólintott. „Egyetlen kép volt a tárcájában. Egy kisfiú egy hintán. A hátulján ez áll: »Leo, hároméves, az én napsütötte napom«.”
Könnyek homályosították Mia látását. „Meg… megnézhetem?”
A nő habozott, majd átcsúsztatott egy másolatot a pulton. A képen látható fiú a kamerába nevetett, a haját hátrafésülte a szél.
„A fia soha nem látogatta meg?” – kérdezte Mia remegő hangon.
„Valaha volt egy telefonszám” – mondta a nő. – De amikor évekkel ezelőtt felhívtuk őket, kérték, hogy ne vegyék fel velük a kapcsolatot többé.
Miában valami megkeményedett és eltört egyszerre.
– Megtarthatom ezt a példányt? – kérdezte, miközben megtörölte az arcát.
– Természetesen.
Aznap este Mia egyedül ült Daniel padján. A játszótér pezsgett az élettől körülötte, de mindez távolinak tűnt. A fényképet a térdére helyezte, és az ujjbegyével végigsimított a kisfiú körvonalain.
– Sajnálom – suttogta maga mellett az üres helyre. – Semmire sem vártál.
Másnap Mia olyasmit tett, ami jobban megrémítette, mint bármilyen vizsga. Elkészítette a fényképet, felvette a legtisztább ingét, és elment a városi anyakönyvi hivatalba. Órákig tartó magyarázkodásba, egy együttérző hivatalnokba, és végül egy nyomtatott címbe telt.
Daniel fiának a címébe.
Mia a takaros lakóház előtt állt, a szíve olyan hangosan vert, hogy a torkában érezte. Csengetett.
Egy fáradtnak tűnő, negyvenes éveiben járó férfi nyitott ajtót. Ugyanolyan halványkék szemei voltak, mint Danielnek.
– Segíthetek? – kérdezte óvatosan.
– Mark vagy? – kérdezte a lány. – Mark Evans?
– Igen.
Mia mindkét kezével kinyújtotta a fényképet. – Az apád meghalt a múlt héten – mondta halkan. – A parkban ült. A játszótér melletti padon. Minden nap várta a fiadat.
Mark megdermedt. Tekintete a képre siklott, majd lassan Mia arcára emelkedett.
– Nem tudom, ki maga – mondta, de a hangja már nem volt szilárd.
– Én csak… valaki vagyok, aki vele ült – válaszolta Mia. – Leóról beszélt. Arról, hogy egyszer hibázott, és te soha nem bocsátottál meg neki. Egyedül halt meg, Mr. Evans. Senki sem fogta meg a kezét. Senki sem búcsúzott el tőle.
Mark ajka szétnyílt, de hang nem jött ki a torkán. Mögötte egy kisfiú jelent meg a folyosón, egy játékautót szorongatva.
– Apa? – kérdezte a fiú. – Ki az?
Mia mellkasa összeszorult. „Úgy néz ki, mint ő” – suttogta. „Mint a fotón. Mint az apád.”
Mark nagyot nyelt. Visszanézett a fiára, majd a fénykép kopott széleire.
„Azt hittem, a gyerekemet védem” – mondta rekedten. „Nem vettem észre, hogy egy öregembert büntetek, amíg túl késő nem lett.”
Mia hátrált egy lépést. „Csak gondoltam, tudnod kellene” – mondta. „Soha nem hagyta abba a várakozást.”
Megfordult, indulásra készen, de Mark hangja megállította.
„Várj.”
Visszanézett.
„Melyik pad?” – kérdezte. „Melyik parkban?”
Mia elmondta neki.
Azon a hétvégén egy új emléktábla jelent meg a régi padon a gesztenyefa alatt. Egyszerű volt, csak egy kis fémlemez, a fába csavarozva. Mia újra és újra elolvasta a szavakat, ujjaival végigkövetve az egyes betűket:
„Daniel Evans. Aki soha nem hagyta abba az unokájára való várakozást. Bárcsak senkinek ne kelljen egyedül várnia.”
Ahogy ott ült, Leo és az apja lassan közeledtek. Leo felmászott a padra, apró lábai lógtak. Mark sokáig állt, a táblát bámulva, az arca összerándult.
– Túl későn érkeztem – mormolta.
Mia megrázta a fejét. – Épp időben érkeztél – mondta halkan, Leo felé biccentve.
A fiú felnézett az apjára. – Ki volt ő, apa?
Mark nyelt egyet. – Ő… a nagyapád volt – nyögte ki elcsukló hangon. – És már rég ide kellett volna hoznom téged.
A szél susogta a gesztenyeleveket felettük, és egy pillanatra, ahogy a napfény gyengéden megvilágította a kopott faléceket, Mia szinte látta Daniel sovány alakját ott ülni, és azzal a csendes, fájó reménnyel figyeli a játszóteret.
Ezúttal a pad nem volt üres.
