A fiú, aki decemberben folyton hazavitte az elveszett kesztyűket, és azt az egy párat, amitől az apja leejtette a bögrét a földre.
A kilencéves Alex minden télen valamivel a zsebében tért vissza az iskolából, ami nem az övé volt: egyetlen kesztyűvel, egy kopott sapkával, egy gyereksállal. Az apja, Mark, azzal viccelődött, hogy tavaszra az egész város meztelen lesz, ha Alex folyton „ment” ruhákat a buszülésekről és a játszótéri padokról.
De idén decemberben a pénz rosszabbul ment, mint általában. A bérleti díj emelkedett, Mark második műszakját a raktárban lerövidítették, és a fűtés ijesztő kattogó hangot adott ki, valahányszor megpróbált beindulni. Egy egyszobás lakásban éltek, hideg volt, még akkor is, ha minden törölköző be volt gyömöszölve az ablakrésekbe. Alex a kanapén aludt két takaró és egy régi kabát alatt, ami még mindig az anyja parfümjének illatát árasztotta.
Anyja két téllel ezelőtt meghalt. Azóta Alex mindig gondosan ellenőrizte a buszt, mielőtt leszállt. Nem tudta megmagyarázni, miért tette; egyszerűen úgy érezte, hogy az elveszett dolgok túl magányosnak tűnnek. A tanára egyszer azt mondta neki: „Lágy szíved van, Alex.” Mark csak felsóhajtott, és dörzsölte fáradt szemeit.
Aznap Alex később ért haza a szokásosnál. Mark az apró konyhában volt, és instant levest kevergetett. Remegett a keze a kimerültségtől; nem ebédelt, hogy pénzt gyűjtsön kenyérre. Hallotta az ajtó nyikorgását, és felemelte a hangját, próbált derűsebben beszélni, mint amilyennek érezte magát.
„Hé, haver. Késésben vagy. Busszal baj van?”
Alex nem válaszolt azonnal. Beosont a konyhába, nyitva lógó hátizsákkal, az arca vörös volt a széltől. Valamit tartott apró, kesztyű nélküli kezében.
„Apa” – mondta halkan. „Találtam még egy párat. De ezek… mások.”
Mark megfordult, készen arra, hogy kimondja a szokásos „Nem tarthatjuk meg mindenki cuccait, Alex” –, amikor meglátta őket. Egyszerű szürke kesztyűk. Semmi különös, csak egy kicsit túl nagyok egy gyereknek, egy kis szakadás a bal hüvelykujján. De Mark megdermedt. A fakanál kicsúszott az ujjai közül, és csörömpölve a fazékban landolt. A bögrét tartó keze remegni kezdett.
Egy pillanatra nem kapott levegőt. Azok a kesztyűk. Gondolatai évekkel visszarepültek az időben, egy világosabb konyhába, Emma nevetésére, ahogy a levegőben lengette ugyanazokat a szürke kesztyűket.
– Te mindig elveszíted a tiédet – ugratta, miközben a férfi kezére csúsztatta őket. – Szóval most megosztozunk rajta. Ha elveszíted, tartozol nekem egy forró csokoládéval.
Az utolsó napon viselte őket. A baleset napján. Soha nem találták meg a kabátját, a táskáját… vagy a kesztyűket.
– Honnan… honnan szerezted ezeket? – suttogta Mark, hangja hirtelen rekedtté vált.
– A buszon – felelte Alex, zavartan apja arcától. – Az ablak melletti ülésen voltak. Azt hittem, valaki elfelejtette őket. Holnap el akartam vinni őket az Elveszett és Talált tárgyakhoz, de… nem tudom. Csak úgy éreztem, először meg kell mutatnom neked.
A bögre kicsúszott Mark kezéből, és a padlón szilánkosra tört, a tea pedig a kopott cipőjére fröccsent. A hangtól Alex összerezzent.
– Apa? Bocsánat! Nem úgy értettem…
Mark alig hallotta. Remegő ujjakkal kinyújtotta a kezét, és elvette a kesztyűt. Az anyag hidegebb volt, mint várta, de ahogy a szakadás a varrásnál felhúzódott, a halvány folt a mandzsetta közelében – eszébe jutott, amikor egy este varrta azt az apró szakadást, miközben Emma valami buta műsort nézett.
– Ez nem lehet – motyogta. – Lehetetlen.
Alex szeme megtelt félelemmel. – Rosszul tettem valamit? Ott kellett volna hagynom őket?
Mark végre a fiára nézett. Alex füle vörös volt, keze kiszáradt a hidegtől, egyetlen télikabátján túl rövid ujjak voltak. A fiú, aki idegenek elveszett holmiját hozta haza, mert nem bírta elviselni, hogy bármit is elhagyatva lásson.
Mark lassan belesüppedt a székbe, továbbra is úgy tartva a kesztyűt, mintha eltűnni készülnének. – Nem, haver. Nem tettél semmi rosszat. – Az utolsó szónál elcsuklott a hangja.
A szoba most még hidegebbnek tűnt, de valami forró égette a mellkasát. Két telet töltött azzal, hogy elkerülte Emma fiókját, az apró emlékekkel teli dobozát, és úgy tett, mintha a továbblépés azt jelentené, hogy kitöröl mindent, ami túl sokat fájt.
„Apa, miért sírsz?” – suttogta Alex.
Mark nagyot nyelt. „Ezek… ezek anyádéi voltak.”
A csend olyan nehéz lett, hogy még a falon lévő olcsó óra is túl hangosan szólt. Alex a kesztyűkre meredt, majd az apjára.
„Ez nem lehetséges” – mondta a fiú, visszhangozva apja gondolatát. „Anya… Anya elment.” A hangja remegett az utolsó szónál.
„Tudom” – válaszolta Mark. „De ezeket bárhol felismerném.”
Alex közelebb lépett. „Szóval… ez azt jelenti, hogy a buszon volt?”
A kérdés áthatolt Markon. Gyorsan megrázta a fejét. „Nem, nem. Ez csak azt jelenti… az emberek megtartják a dolgokat. Talán valaki vette őket egy turkálóban. Talán évekig raktárban voltak. Van rá magyarázat.” Kimondta a szavakat, de nem hitt nekik.
Alex szeme hirtelen, kétségbeesett reménytől csillant. „Talán ez egy jel” – suttogta. „Mint… mintha azt mondaná, hogy még mindig velünk van. Talán ezért keresem mindig az elveszett dolgokat. Talán anya segít megtalálni őket.”
A fiú hangja elcsuklott, és Mark éles fájdalommal döbbent rá, hogy Alex most először mondta ki ugyanabban a mondatban, hogy „anya” és „még mindig velünk”.
A fűtőtest kattant, és nem indult újra. Az olcsó leves a tűzhelyen túl forrón kezdett forrni, a túlfőtt tészta szaga töltötte be a szobát.
Mark a fiára nézett, a vékony csuklójára, egy reménykedő, ijedt gyerek szemeire, aki idegenek sálját cipelte, de csak egyetlen kép volt az anyjáról az ágya mellett.
Hirtelen felállt. – Menj, vedd fel a legmelegebb zoknidat! – mondta.
Alex pislogott. – Miért?
– Mert kimegyünk.
– Fagyos hideg van – tiltakozott Alex, majd megállt. – Van pénzünk a buszra?
Mark csak egy pillanatig habozott. Benyúlt a hűtő feletti üvegbe – abba, amelyiken „Villany” felirat volt –, és kivett belőle néhány gyűrött bankjegyet és érmét.
– Gyalog megyünk – mondta. – Mutatni akarok neked valamit.
Húsz perccel később egy kicsi, szinte teljesen eldugott bolt előtt álltak, egy ferde táblával: „Második Esély Bolt – Ruhák és Egyebek”. Mark százszor elment mellette, de soha nem ment be.
Bent meleg volt, régi anyagok és fahéjas légfrissítő illata terjengett. A falakat adományként felajánlott ruhák állványai szegélyezték, a pult mögött pedig egy fáradt, kedves szemű nő ült és kötött.
– Segíthetek? – kérdezte.
Mark a kesztyűket a pultra tette. – Ezeket. Emlékszel, ki adományozta őket?
A nő megigazította a szemüvegét, majd szomorúan elmosolyodott. – Nehéz megmondani, uram. Annyi dobozt kapunk. Néha a raktározó cégtől, amikor évekig senki sem veszi át a cuccait. Néha családoktól… – Tekintete Alexre villant. – Olyan családoktól, akik továbblépnek.
Alex az apja ingujjába kapaszkodott. – Kidobsz dolgokat, ha senkinek sincs rájuk szüksége? – fakadt ki.
– Soha – mondta a nő. – Megpróbálunk mindennek második életet adni.
Mark figyelte, ahogy Alex a nem összeillő cipőkkel teli polcokat, a játékokkal teli dobozokat és a télikabátokból álló állványt tanulmányozza. Hirtelen a fiú kisebbnek tűnt, mint valaha.
– Apa – suttogta Alex –, olyanok vagyunk, mint azok a kesztyűk? Elveszettünk?
A kérdés erősebben ütött, mint bármi, amit Mark két éve hallott. Leguggolt, hogy szemtől szemben legyenek.
– Figyelj rám – mondta határozottan, torka összeszorult. – Nem vagyunk elveszve. Csak… próbáljuk megtalálni a második esélyünket. Pont mint ezek a dolgok. – A kesztyűkre pillantott. – Mint anya kesztyűi.
Alex ajka remegett. „Megtarthatjuk őket?”
Mark a pult mögött álló nőre nézett. A nő finoman bólintott. „Úgy néznek ki, mintha megtalálták volna az otthonukat.”
Hazafelé Alex viselte a kesztyűt, pedig túl nagy volt rá. Folyamatosan felemelte a kezét, és bámulta, mintha anyja kezét várná a sajátja helyett.
„Apa?” – kérdezte halkan, miközben elhaladtak a buszmegálló mellett, ahol megtalálta őket.
„Igen?”
„Azt hiszem, tudom, miért hozok haza elveszett dolgokat.”
„Miért, haver?”
„Mert nem akarom, hogy bárki is elfeledettnek érezze magát. Sem sálak, sem kesztyűk… mi sem. Ha emlékezünk rájuk, akkor valójában nem tűntek el. Ugye?”
Mark látása elhomályosult. A decemberi levegő megcsípte az arcát, de valami meleg végül nyomást gyakorolt a benne lévő állandó hidegre.
„Rendben” – mondta. „Amíg emlékezünk, addig nem tűntek el.”
Azon az estén, vissza a fagyos lakásukban, Mark kinyitotta a dobozt, amit két évig került. Együtt tették ki Emma fotóit, régi hajkeféjét, egy kifakult koncertjegyet, egy Emma által kézírt receptet. És középre helyezték a szürke kesztyűket.
A fűtőtest továbbra is kattogott és elromlott. A leves továbbra is olcsó volt. A szegénységükön semmi sem változott. De hosszú idő óta először, amikor Alex elaludt, egyetlen kesztyűt szorongatva, mint egy apró, puha ígéretet, a lakás már nem tűnt annyira üresnek.
Még mindig szegények voltak. Még mindig fáradtak. Még mindig szenvedtek. De nem voltak elveszve.
Egy család voltak, összegyűjtve minden apró, elfeledett szeretetdarabot, amit csak találtak, és lassan, fájdalmasan megtanulták, hogyan adjanak maguknak egy második esélyt.
