Ez volt a legkisebb kecske, amit Myron valaha látott. Egy kora reggel találta meg a farm kapujában – egy apró, vörös szőrgombóc ült a hideg földön, halkan cincogott, mintha az anyját hívná. A kis kecske olyan könnyű volt, hogy elfért Myron tenyerében, mint egy puha játék.
Myron körülnézett. Se anya, se csorda, semmi nyoma a közelben – mintha a gidák a semmiből bukkantak volna elő.
Meleg kendőbe csavarta a kicsit, és elvitte a legközelebbi állatorvosi rendelőbe. Úgy tűnt, semmi komoly: csak egy kicsi, gyenge gidák, akiket melegíteni és etetni kellett.
De az állatorvosok reakciója mindent megváltoztatott.
Amint a szakember – Dr. Elias – a karjába vette a gidát, a szeme elkerekedett. Elkezdte hívogatni a kollégáit, akik valaki mást hívtak. Perceken belül egy egész csoport orvos gyűlt össze az asztal körül, suttogva nézték a babát, és úgy pillantottak egymásra, mintha valami hihetetlennek tartanának.
Myron zavartan félreállt.
„Mi baja van?” – kérdezte végül.
Dr. Elias mély lélegzetet vett.
„Azt hittük, újszülött… de nem az. Ez a baba nem csak egy baba. Egy rendkívül ritka, majdnem kihalt törpefajtához tartozik, amelyet több mint húsz éve elveszettnek hittek. És úgy tűnik… tökéletesen egészséges.”
Mindenki elhallgatott. A történet még furcsábbnak tűnt.
„De honnan jött?” – kérdezte Myron.
Az orvos csak a fejét rázta.
„Ezt akarjuk kideríteni. Az ilyen állatoknak” – simogatta a kecskegidák hátát – „hihetetlenül összetett genetikával rendelkeznek. Valószínűleg több is van belőlük… talán egy egész család.”
A gyerek halkan felnyögött, mintha megerősítené, amit hallott.
Miron pedig rájött, hogy ez a véletlen felfedezés az úton egy olyan felfedezéshez vezethet, amire senki sem számított.
Hogy mi fog történni ezután, az még váratott magára.
És estére minden a helyére került: Miron, visszatérve arra a helyre, ahol a gidát találta, alig hallható susogás hangját hallotta, és árnyékokat pillantott meg a fák között. Ahogy közeledett, a szíve hevesen vert – ott állt egy kis kecskecsalád, olyan aprók, mint a talált gyermek. Az anya nyugtalanul fészkelődött, és még két ugyanolyan kicsi remegett a közelben. Nyilvánvalóan a csorda valahol a közelben kóborolt, és az egyik gidák egyszerűen lemaradtak. Miron óvatosan letette a gidát a földre, és ami ezután történt, mosolyt csalt az arcára: az anya azonnal odaszaladt, és megnyalta a gidát, mire az alig lábra álló kecske megpróbálta megütni a pofájával.
Ekkor Miron rájött, hogy egy kis csodának volt tanúja – a ritka faj nem veszett el örökre, hanem a természet élő, meleg és nagyon törékeny része, amelynek egyszerűen csak szerencséje volt, hogy valaki a megfelelő pillanatban arra járt.
