Véletlenül bukkantunk arra a barlangra. Nem volt a térképen – csak egy sötét bevágás a sziklában, alig látható a szikla közelében lévő sűrű bozótos mögött. Aznap különösen hangosan morajlott a tenger, mintha figyelmeztetne: „Ne menj be oda!” De a kíváncsiság mindig győzött az óvatosság felett. Leereszkedtünk a csúszós ösvényen, csak egy gyenge zseblámpával világítva meg az utat. A járat keskeny volt, a levegő nyirkos, és valahonnan mélyről furcsa, tompa hang hallatszott, mint egy nagy szív dobbanása.
Minden lépéssel hidegebb lett. Minden lélegzettel nyugtalanabb. A barlang hirtelen kiszélesedett. A zseblámpa fénye végigsiklott a falakon, és megállt valamin, amitől a bensőnk felfordult. Először szikláknak hittük őket. Aztán medúzáknak. De kiderült, hogy sokkal félelmetesebb.
Előttünk… valami élő dolog hevert. Egy egész kolónia furcsa, megnyúlt, tejszerűen átlátszó kapszulákból, szorosan egymáshoz préselődve. Nedves felületük csillogott, mintha valaki gondosan elrendezte volna őket. De a legkísértetiesebb dolog belül volt. Amikor közelebb vittük a zseblámpát, a szívünk összeszorult: valami mozgott minden kapszulában.
Meg nem született szemek. Nem uszonyok. Nem mancsok. Apró, sötét foltos, hosszú testű és kis úszóhártyás végtagokkal rendelkező lények vonaglottak lassan belül. Rángatóztak, mintha a fényre reagálnának, és úgy tűnt, mintha többen is egyszerre fordultak volna meg lélegzetvételünk hangjára.
„Ezek… babák?” suttogta valaki. „De mik?”
Egyetlen mozdulat szertefoszlatta a nyugalom illúzióját: az egyik átlátszó kapszula hevesen megremegett, és a benne lévő lény kinyúlt, mintha mindjárt kitörne a héjából. Visszahúzódtunk. Nem volt magyarázat a fejünkben. Csak félelem. Sokat láttunk már. Medúzákat, ikrákat, halakat, tengeri férgeket – de ehhez hasonlót SOHA.
A héjak túl nagyok voltak. Túl rendezettek. Túl… szándékosan elhelyezve. Nem káoszban feküdtek, hanem rendezett csoportokban, mintha valaki okos szándékosan méret szerint válogatta volna őket. Csak ekkor vettünk észre egy hatalmas árnyékot a túlsó falon.
Először sziklatömbnek tűnt. Aztán korhadt fának. De amikor az árnyék kissé megremegett, rájöttünk, hogy egyáltalán nem egy tárgy. Valami élőlény volt. Hatalmas. Oxigénbuborékok emelkedtek lassan a bőre felszínéről. A lény mozdulatlanul feküdt, olyan halkan lélegzett, hogy a hullámok hangja elnyomta a lélegzetét. De minden mozdulatától remegett a térdünk.
A pillanat, amikor minden a helyére került – és duplán félelmetessé vált. A lény csak néhány centimétert mozdult…
és a felszínén hosszú szívófejeket vettünk észre. Hatalmas, nehéz, ősi – és határozottan intelligens volt. És akkor rájöttünk: ezek peték voltak. De nem halak. Nem medúzák. Nem tengeri férgek.
Egy óriási lábasfejű peték voltak. És ő – vagy ő – a közelben feküdt, őrizve őket. Több száz meg nem született lény lebegett a kapszulákban, mintha érzékelték volna a jelenlétünket. Néhányuk már majdnem teljesen kifejlődött – látható szemekkel, apró csápokkal és lüktető szervekkel. Egy olyan lény előtt álltunk, amely egyetlen mozdulattal egyértelműen eldönthette, hogy örökre itt maradunk-e.
Nem támadott. De nem is távozott. Egyszerűen csak figyelt. Üres, ősi szemeivel nézett ránk, amelyekben sem dühöt, sem félelmet nem láttunk – csak figyelmeztetést. Tudtuk, hogy mennünk kell. De abban a pillanatban történt valami, amit soha egyikünk sem fog elfelejteni…
Az egyik kapszula hirtelen halk kattanással szétrobbant. Valami belül sokkal gyorsabban kezdett mozogni. A lény kimászni kezdett, apró csápjait széttárva. És a fal melletti hatalmas árnyék hirtelen felemelkedett.
És ami ezután történt…
örökre megváltoztatta a tengerhez – és a sziklák alatt rejtőző titkokhoz – való hozzáállásunkat.
De ez a történet egy másik része – és biztosan nem vagy felkészülve arra, ami ezután történt.
