Egy átlagos hétköznap történt, amikor a metró tele volt emberekkel, és a hangszóróból egymás után hirdették a vonatokat. Senki sem vette észre, amikor egy munkába siető férfi megbotlott a peron nedves szélén.
Egyenesen a sínekre esett.
Az ütközés erősebb volt, mint amilyennek látszott: a lába beszorult a talpfák közé, és éles fájdalom hasított a bokájába. Megpróbált felállni, de nem tudott. Megpróbálta kihúzni a lábát, de hiába. Az egész teste remegett, és a felette lévő peron túl magasnak tűnt, mintha egy méterrel nőtt volna. Az első néhány másodpercben azt hitte, hogy egyszerűen megijedt, és hamarosan fel fog állni. De aztán meghallotta a hangot.
Egy zümmögés. Fémes, halk, gyorsan erősödő. Egy vonat. Aztán pánik lett úrrá rajta. A szíve olyan hevesen vert a mellkasában, hogy majdnem elállt a lélegzete. Kiabálni kezdett:
— Segítség! Hé! Nem tudok kiszállni!
De mindenütt emberek voltak fejhallgatóval, telefonnal, a semmibe bámuló emberek. Rájött: sokan fel sem fogták, mi történik három méterrel arrébb. Újra megrántotta a lábát, erősebben. A fájdalom olyan intenzív volt, hogy a látása elsötétült.
A másodpercek teltek. A vonat már behajtott az alagútba. Fényszórók látszottak. A dübörgés egyre hangosabb lett. A peron alatti padló remegett.
Ebben a pillanatban a férfi rájött a legrosszabbra: lehet, hogy tényleg nem éri meg.
És hirtelen egy női sikoly harsant:
„Ott lent van! Segítség!”
Valaki a szélére ugrott, valaki más félelmében felkiáltott. De telt az idő, és senki sem mert leugrani – túl veszélyes volt. Az emberek csak álltak ott, megdöbbenve, bizonytalanul, mit tegyenek. Aztán megjelent egy kabátos, hátizsákos fickó. Látta, mi történik, egyetlen pillantással felmérte a helyzetet, és ugrott. Úgy ugrott, mintha egy pillanatig sem gondolkodott volna. „Add ide a kezed! Gyorsan!” – kiáltotta.
A férfi megpróbálta felhúzni magát, de a lába még mindig a sínek között szorult. A vonat közeledett. A dübörgés egyre hangosabb lett. A levegő egyre forróbb lett a közeledő fémtömegtől. A fiú teljes erejéből rántotta. A lába nem szabadult ki.
„Több! Gyerünk!”
Kétségbeesetten kapaszkodtak össze, mintha nemcsak az életük, hanem az egész világuk múlna rajta. Körülöttük az emberek sikoltoztak, néhányan félelmükben hátraléptek, néhányan megdermedtek, néhányan sírtak.
Egy másodperccel azelőtt, hogy a vonat beért volna az állomásra, valami recsegett – a lába hirtelen kiszabadult. A fiú szó szerint feldobta a férfit, és oldalra ugrott, a peron alatti mélyedésbe kapaszkodva.
A vonat elhaladt mellettük, centiméterekre…
A lámpák pislákoltak, az emberek sikoltoztak. De mindketten életben voltak.
A férfi a peronon feküdt, remegve. Emberek segítették fel, valaki mentőt hívott. És csak egy dolog zavarta: ki volt az a fickó? Körülnézett – sehol sem találta. Mintha eltűnt volna.
Csak később tudta meg, hogy ki az… és miért volt ott ez az idegen pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá.
