Egy gyűjtő egész életét ritka festmények gyűjtésével töltötte. Nem milliókat, nem múzeumi remekműveket, hanem kevéssé ismert művészek alkotásait, amelyekben valami különleges volt: fény, lélegzet, lélek. Egy régi házban tartotta őket, egy olyan szobában, ahová csak ő járt.
Minden héten leporolta a port, ellenőrizte a kereteket, csodálta az ecsetvonásokat. Ez volt a csendes öröme.
De egy reggel belépett – és megdermedt. Üres falak. Az összes festmény eltűnt. Semmi nyoma a behatolásnak, semmi törött üveg. Csak egy alig észrevehető karcolás a padlón. Hívták a rendőrséget, szakértők érkeztek, de senki sem tudta kitalálni, hogyan távolíthattak el közel húsz festményt, régi kereteket és dobozokat – és egyetlen nyomot sem hagytak.
A gyűjtő úgy járkált a házban, mintha kábultan járkált volna. Nem azért, mert drága volt – nem. Elvesztette azt, amit egész életében gyűjtött. A rendőrség mindenkit kihallgatott: a szomszédokat, a futárokat, a kertészt, még a takarítónőt is. Senki sem látott semmit. De a harmadik napon az egyik tiszt megjegyezte:
„Vannak kamerák az udvaron. Miért nem nézted meg az archívumot?”
A gyűjtő elsápadt. Elfelejtette őket – a kamerák már régóta ott voltak, csak a biztonság kedvéért. Bekapcsolták a felvételeket. Két óra görgetés – semmi. Három óra – semmi. Négy óra – és hirtelen: egy árnyék.
Sem ember. Sem kutya. Valami pislákolt az ablak mellett, mint egy apró alak, valami sötétbe burkolózva.
Öt másodperc – és eltűnt.
„Egy kapucni?” – javasolta a tiszt.
„Vagy egy köpeny” – mondta egy másik.
De a gyűjtő nem válaszolt – eszébe jutott valami.
Visszatérve az üres galériába, a falra nézett. Egy helyen alig észrevehető lenyomat maradt a tapétán – kicsi, vékony, mintha könnyű ujjaktól. „Túl kicsi kéz egy felnőtt embernek…” – gondolta.
És akkor beugrott neki. Egy évvel ezelőtt, felesége halála után, nevelőnőt fogadott fel unokahúgának, aki időnként meglátogatta őket. A lány imádott rajzolni, ecsetet hordott, és órákig tudott ülni a festmények előtt, mintha beszélgetne velük.
Hirtelen kiment a szobából. Egy bőrönd állt a folyosón – kicsi, rózsaszín, elfeledett. Lehajolt, kinyitotta, és benne… nem festményeket talált, hanem tucatnyi gyermekrajzot. Ugyanazok a témák, ugyanazok a képek, ugyanazok a színek – mint az ellopott műveken.
És legalul egy szépen összehajtott papírdarab:
„Visszaküldöm az igaziakat. Csak le kellett másolnom őket. Nincs szörnyűbb, mint elveszíteni a szépséget.”
A gyűjtő érezte, hogy hevesen ver a szíve. Felemelte a papírt – és alatta egy kis kulcs feküdt. Egy régi padlás kulcsa. Egy olyan padlásé, amelyet már régóta nem használt. Egy olyan padlásé, amelybe évek óta senki sem ment be. Felment a lépcsőn, felkapcsolta a zseblámpát, bedugta a kulcsot a zárba – és az ajtó lassan nyikorogva kinyílt.
Felborult dobozok hevertek a padlón. Por szaga lebegett a levegőben. És ott, a félhomályban, meglátta… De senkinek sem tudta megmondani, hogy mit is látott pontosan a folyosó végén – vagy hogy miért állt ott ilyen sokáig, habozva egy lépést is tenni előre.
