Evelyn már régóta halogatta ezt a látogatást. Minden nap hibáztatta magát érte – de a munka, a fia, a bevásárlóközpont-ügyei, a végtelen „nincs időm” mindig fontosabbnak tűnt. Mégis kísértette az a gondolat, hogy édesanyja egyedül él egy hospice-ban.
Egyik reggel becsukta a laptopját, felvette a táskáját, és azt mondta magában:
„Ma. Nincs több kifogás.”
Az út húsz percig tartott, de egy örökkévalóságnak tűnt. A régi épület a város szélén állt, száraz fákkal és szürke kerítéssel körülvéve. Evelyn az első lépéstől kezdve valami kellemetlent érzett – az öregség, az olcsó mosószer és valami savanyú, rég ki nem próbált szagát.
A recepción senki sem nézett fel. A nővér, aki még mindig a telefonjához szegeződött, átnyújtott neki egy kasszát:
„Kit látogat meg?” – Margaret Harris.
– 17-es kórterem. A folyosó végén.
A folyosó hosszú és homályos volt, a lámpák pislákoltak. A falak hámlottak. Senki sem beszélt. Evelyn elhaladt a nyitott ajtók mellett, és idős embereket látott egyedül ülni, némelyik takaró nélkül, némelyik kerekesszékben, némelyik a mennyezetet bámulta.
Emelkedett a mellkasa.
Amikor a 17-es kórterembe ért, remegett a keze. Kopogott, de nem jött válasz. Aztán kinyitotta az ajtót – és a szíve összeszorult.
A szoba hideg volt. Olyan hideg, hogy a leheletéből gőz áradt. Az ablak nyitva volt. A csöpögő radiátorból víz folyt a padlón. Az ágynemű összegyűrve volt, a párna a földre esett.
És az anyja… egy széken ült, vékony hálóingben, csak egy régi lepedővel takarva. A keze bőre jeges volt, az ujjai kékesek. „Anya…” – suttogta Evelyn.
A nő lassan elfordította a fejét.
„A lányom?” A hangja gyenge volt, alig hallható. „Eljöttél?”
Evelyn odarohant hozzá, betakarta egy takaróval, megmelengette a kezét a kezében, és becsukta az ablakot.
„Miért fázol ennyire?!”
Az anyja megpróbált mosolyogni.
„Megkérdeztem… de elfelejtették. Azt mondják, nincs idő.”
Evelyn érezte, hogy düh gyűlik benne. Kirohant a szobából, szinte sikoltozva.
„Ki a 17-es szoba főnöke?! Miért van ott ilyen hideg?! Miért nem takarták be?!”
A nővér lustán felállt.
„Kevés a személyzetünk, asszonyom. Az édesanyja sincs rosszabb helyzetben, mint bárki más.”
Evelyn közelebb lépett, hangja remegett a dühtől.
„Ez az a nő, aki felnevelt. Ez egy ember, nem egy szám egy magazinban!”
Visszament a szobába, megölelte az anyját, és halkan azt mondta:
„Kiviszlek innen. Ma. Most azonnal.”
A nő megszorította a kezét.
„Tudtam… hogy eljössz.”
Evelyn felsegítette, felvette a kabátját, és bebugyolálta egy sálba. Ahogy távoztak, a többi idős ember figyelte őket – némelyek reménnyel, mások csendes irigységgel.
És akkor Evelyn megértette:
Néha az igazi borzalom nem a sötétségben, nem a történetekben rejlik, hanem abban, hogy az emberek milyen könnyen elfelejtik azokat, akik valaha emlékeztek rájuk.
Kivezette anyját a szabadba, ahol végre meleg lett.
