A nagymama sokáig állt a vitrinnél, kezében egy kis papírlistával. Látása romlott, lábai remegtek, de azért újra elolvasta a címkéket, hogy biztos legyen benne. Ezek voltak azok a gyógyszerek, amelyeket az utolsó kórházi tartózkodása után írtak fel neki: szívrohamokra való tabletták, cseppek, kenőcs. És ami a legfontosabb – egy drága gyógyszer, amely nélkül néhány napon belül rosszul lesz.
Odalépett a pénztárhoz, átnyújtotta a dobozt, meghallotta az összeget – és úgy érezte, mintha szívszorítás érte volna. Az otthon gondosan kiszámolt pénz nem jött össze. A nyugdíja kevesebb lett, mint várta. És a közüzemi számlák, az élelmiszerek – mindent elvittek.
„Lányom… meglehetünk e nélkül?” – kérdezte, a legdrágább cikkre mutatva.
„Enélkül a kúra értelmetlen” – válaszolta szigorúan a gyógyszerész.
A nagymama lesütötte a szemét.
„Mi a helyzet a kedvezménnyel?” Talán valami különleges ajánlat?..
– Sajnos nem.
Felsóhajtott, remegő kezébe vette a visszajárót, és rájött: hetven rubel hiányzik. Hetven. Kívülről nézve csekély összeg. De számára most ez egy szakadék volt.
Elsétált a pénztártól, és leült egy székre a sarokban. Úgy bámulta a dobozt, mintha valami elérhetetlen dolog lenne. Aztán halkan, szinte észrevétlenül felvette, és a táskájába tette… Nem futott, nem nyafogott – apró, lassú léptekkel a kijárat felé indult.
Az ajtó már közel volt, amikor egy hangot hallott maga mögött:
– „Asszony, várjon.”
A hang nem volt durva, nem dühös – meglepődött. A gyógyszerészé. Utolérte a nagymamát, és halkan azt mondta:
– „Elfelejtette a nyugtáját.”
A nagymama elsápadt. Lesütötte a szemét, és kivette a dobozt.
– „Én… visszaadom. Bocsánat.” „Nem akartam. Csak… nagyon szükségem van rá. És én…” – elcsuklott a hangja.
A lány másképp nézett rá – mintha még soha nem látta volna. Nem bajkeverőnek. Hanem olyan embernek, akinek nincs hová mennie.
„Várj itt” – mondta.
És a pult mögé ment.
A nagymama el akart menni. Félt. Szégyellte magát. De maradt.
A gyógyszerész egy szatyorral tért vissza. Tele. És benne ugyanaz a drága gyógyszer volt.
„Vedd el” – mondta. „A gyógyszertárban van. Van egy jótékonysági szervezetünk; néha segítünk a rászorulókon.”
„De… de én nem tudtam” – suttogta a nagymama.
„Nem kell tudnod. A lényeg, hogy jobban érezd magad.”
Könnyek gyűltek a nagymama szemébe. Sokáig tartotta a szatyrot, mintha attól félne, hogy feloldódik.
Aztán halkan megszólalt:
„Lány… köszönöm. Megmentettél. Azt hittem… hogy senkinek sincs szüksége rám.”
A gyógyszerész elmosolyodott.
„Szükség van rád. Néha csak mondanod kell valamit.”
Ez a történet elterjedt a környéken, nem a lopás miatt, hanem a kedvesség miatt, amely erősebbnek bizonyult a szégyennél és a szegénységnél.
Attól kezdve a nagymama minden hónapban vitt egy kis pitét vagy egy almát a patikába – „köszönetképpen”.
És a gyógyszerész mindenkinek ugyanazt mondta:
„Ha csak tudnád, hányan félnek egyszerűen segítséget kérni…”
