Anna mindig is egészséges volt. Ritkán betegeskedett, aktív életmódot folytatott, és egészen addig a reggelig semmi sem jelzett előre bajt. Minden egy hétköznapi gyengeséggel kezdődött – szédüléssel, enyhe mellkasi nyomással. „Túlhajszolt” – döntötte el, és időpontot kért a háziorvosához.
Az orvos elrendelt néhány vizsgálatot, és ultrahangra küldte – csupán elővigyázatosságból. Anna aznap reggel megérkezett a klinikára: fehér falak, fertőtlenítő illata, egyformán fáradt arcok sora. Leült a vizsgálóasztalra, a nővér bekapcsolta a gépet, és a szobát betöltötte a készülék halk zümmögése.
„Nyugi” – mondta az orvos, egy fiatal nő, halk hangon. „Nézzük meg.”
Anna a mennyezetet bámulta, hallgatta, ahogy az átalakító siklik a bőrén. Árnyékok villództak a képernyőn – hétköznapi, elmosódott alakzatok. Az orvos hallgatott, csak kémlelt. Aztán ráközelített a képre, megváltoztatta a szöget, és összevonta a szemöldökét. „Ez furcsa…” – motyogta. „Biztos benne, hogy nem terhes?”
Anna elmosolyodott. „Nem lehetek terhes. Még csak méhem sincs.”
Az orvos felnézett rá. A képernyő halkan – ritmikusan, gyorsan – sípolt.
„Figyeljen” – suttogta, és maga felé fordította a hangszórót.
Egy szívdobbanás hallatszott belőle. Hangos, tisztán érthető. De rögtön utána egy második. Halkabb. Nehezebb.
Két ritmus. Teljesen más.
Anna elsápadt.
„Ez… mi?” – remegett a hangja.
Az orvos hallgatott, és nem vette le a szemét a monitorról.
„Az egyik ritmus a tiéd” – mondta végül. „A második… nem értem, hol van. Nem a szívben van. Lentebb van. Olyan, mintha valaki más… élne benned.”
A képernyő kissé megremegett, és a monitoron lévő árnyék megmozdult.
