A zivatar hirtelen véget ért, mintha valaki lekapcsolta volna az eget. Csend borult a régi temetőre. A nedves föld csillogott a napon, és gőz szállt fel a nedves kövekről. Verebek repkedtek a keresztek között, és valahol a távolban víz csöpögött a fákról.
Az őr, Franz, egy ősz szakállú öregember, megtörölte a homlokát, és elhagyta a kapuházat. Nem szerette a zivatarokat – azt mondta, hogy a mennydörgés „felébreszti azokat, akiknek aludniuk kellene”. Ma különösen hangos volt a mennydörgés. És amikor az utolsó dübörgés elhalt, tompa reccsenést hallott – mintha egy követ szakadtak volna ki a helyéről.
Franz felnézett a dombra. Ahol a régi kripta állt, a nap valami fémes tárgyban tükröződött. Fogott egy lámpást, bár már világos volt, és végigsétált a nedves ösvényen. A levegő sűrű, meleg volt, és nedvesség és agyag szaga terjengett.
Ahogy közelebb ért, rájött, hogy a hatalmas kriptaajtó résnyire nyitva van. A követ, amely évszázadokon át tartotta, villámcsapás zúzta szét. Hideg és dohos szag áradt belőlük. Franz előrehajolt, be akart kukucskálni, de csupasz lábnyomokat vett észre a földön. Nagyon frisseket. Az ajtótól távolodva eltűntek a sírok között.
Kiegyenesedett, a szíve hevesen vert. Körülötte mindent napfény fürösztött, de a fény itt idegennek, hidegnek tűnt. És hirtelen, valahonnan a kripta belsejéből, egy hang hallatszott. Nem visszhang, nem szél. Léptek. Lassúak, egyenetlenek.
Franz hátrált, megbotlott egy kőlapban, és elejtette a lámpását. Hosszú árnyék vetült a nyílásból a földre – emberi árnyék, de látszólag remegett. Az öregember elszaladt. Csak amikor megfordult, látta, hogy a kripta ajtaja újra bezárul.
Másnap munkások érkeztek, hogy megerősítsék a bejáratot. De amikor eltávolították a követ, friss lábnyomokat találtak – mintha valaki közvetlenül az ajtónál állt volna, és hallgatózott volna a közeledésükre.
