Kenya szívében történt, egy nemzeti park határán, ahol a nap a dombok mögött nyugszik le, és az esti levegő por és vadméz illatát árasztja.
Anna önkéntesként jött ide, egy vadvédelmi állomáson segített. Nem tudta, hogy ez a bizonyos évszak örökre megváltoztatja az életét.
Aznap ömlött az eső. A sár a lába alá süllyedt, a rádió pedig áradásokról számolt be a szavannán.
Amikor Anna furcsa hangot hallott a sűrű bokrok mögül, először azt hitte, hogy a szél. De hamarosan rájött – valaki sír.
Egy igazi, élő, kétségbeesett sírás.
Átvágott az akácbokrok között, és megdermedt: lent, egy sáros lyukban egy apró elefántbébi küzdött. Bőre sárral volt borítva, szemei alig voltak nyitva a kimerültségtől, és egyetlen felnőtt állat sem volt a közelben.
A folyóhoz vezető nyomok eltűntek a zavaros vízben – a csorda valószínűleg elment, megijedve az áradástól.
Anna a rádióba kiáltott:
„Kötélre van szükségem! És egy ásóra! Gyorsan!”
De senki sem ért oda időben – a hidakat elmosta a víz, a felszerelés beragadt.
Aztán rájött: ha most nem teszi meg, a kölyök meghal.
Másfél órán át ásta a kezét a sárban. Remegett a keze, az arca horzsolásokkal volt tele, de nem adta fel.
A bébi elefánt zihált, és mozgatta az ormányát, mintha segítségért könyörögne.
Amikor végre sikerült egy régi övet aláhúznia, és száraz földre húznia, egyszerűen összeesett – kimerülten, de élve.
Anna betakarta a kabátjával, leült mellé, és az ölébe vette a fejét. Lassan lélegzett, zihált, de a szemei kinyíltak – melegek, nedvesek, emberiek.
„Jól van, kicsim…” – suttogta. „Most már nem vagy egyedül.”
Néhány nappal később az állatorvosok megerősítették: a bébi elefánt anyja elveszett. Valószínűleg a viharban pusztult el.
És akkor Anna megtette, amit senki más nem mert volna: megtartotta.
Mbaónak nevezte el – ami szuahéliül „kis deszkát” jelent. Mert olyan törékeny volt, mint egy fadarab vihar után.
Anna kibérelt egy kis földdarabot, karámot épített, szénát és vödrökkel vizet hordott, lelocsolta, és elaltatta énekével.
Éjszaka Mbao a ház falához bújt, és ormányával megérintette az ajtót, amíg Anna ki nem jött, és le nem ült mellé. Nem tudott aludni Anna hangja nélkül.
Hónapok teltek el. A bébi elefánt nőtt. Most már több mint egy tonnát nyomott, de az ormányát még mindig Anna arcához emelte, mintha ellenőrizné: még mindig ott van?
A szomszédok nevettek, hogy Annának van „a legnagyobb kutyája a környéken”.
A nő pedig így válaszolt:
„Ez nem háziállat. Ez egy barát, aki csak túl nagyra nőtt.”
Egyik este, amikor a nap a dombok mögött lenyugodott, Mbao odament hozzá, és gyengéden a vállára hajtotta a fejét. Felnőtt ugyan, de nem felejtette el a nőt, aki kihúzta a sárból.
Anna elmosolyodott, és megsimogatta a fülét.
„Akkor én mentettelek meg” – mondta halkan –, „és te minden nap megmentesz engem.”
És abban a pillanatban úgy tűnt, mintha az egész világ megállt volna – csak a nő és az elefánt, akik minden esély ellenére családdá váltak.
