Minden reggel ugyanaz az ember jelent meg a régi ház udvarán – egy ősz hajú, kedves arcú és rendezett járású férfi.
Leült egy padra a homokozó mellett, egy régi, fából készült szerszámosládát tett maga mellé, és… elkezdte javítani a játékokat.
Valaki törött babákat hozott neki, mások kerekek nélküli autókat, megint mások fül nélküli plüssállatokat.
Némán, sietség nélkül dolgozott, meglepő gyengédséggel.
Este a játékokat a padon hagyta, remegő kézzel írt táblával:
„Megavítva. Vidd el, akinek szüksége van rájuk.”
A szomszédok már megszokták. A gyerekek imádták.
„Nagyapa, a csodatevő” – suttogták az anyák a padokról.
De senki sem tudta, ki ő, honnan jött, vagy miért csinálja mindezt.
Egy nap egy asszony bejött az udvarra egy körülbelül nyolcéves fiúval. A fiú egy régi, hiányzó szemű plüsskutyát szorongatva sétált. – Figyelj, fiam, talán a nagyapa tud segíteni – mondta a nő mosolyogva.
A férfi felnézett, és egy pillanatra megdermedt.
– Honnan szerezted ezt a játékot? – kérdezte rekedt hangon.
– A padláson… a házunkban – felelte a fiú. – Anya azt mondta, hogy régi.
Az öregember fogta a kutyát, és végighúzta az ujjait az oldalán lévő varráson, mintha emlékezne.
– Ennek a játéknak… volt gazdája. Egy nagyon jó fiú. A sarkon lévő házban lakott – mondta halkan.
– Hol van most? – kérdezte a gyerek.
A férfi lesütötte a szemét.
– Elment… régen.
A nő óvatos lett:
– Várj… ez nem véletlen… A Kirov utcában laktál, ugye? A 23. szám alatt?
Az öregember felemelte a fejét.
– Igen… honnan tudod? – A nő élesen kifújta a levegőt:
– Mert abban a házban nőttem fel. És az a kutya… a bátyámé volt.
Csend volt.
Csak a szél zizegtette a bejárat régi tábláját.
„Kicsi volt, amikor… eltűnt” – mondta –, „és soha nem találtuk a nyomát.”
Az öregember bólintott, mintha már régóta várta volna ezt a beszélgetést.
„A családod szomszédja voltam. Gyakran jött hozzám – megmutatta az autóit, megkért, hogy tanítsam meg megjavítani őket.
„Akkor esett az eső, heves zápor volt. Egy bál után kiszaladt az útra… és…”
Nem tudta befejezni. Az asszony befogta a száját – megértette.
A fiú a kutyát fogva állt, és halkan megkérdezte:
„Nagyapa, miért javítasz játékokat?”
Az öregember ránézett, és így válaszolt:
„Mert akkoriban nem tudtam megmenteni őt vagy a kedvenc játékát.” „És most mindent megjavítok, amit csak tudok.” „Mi lenne, ha segítenék?” – kérdezte a fiú. „Együtt gyorsabb lesz.”
Az öregember hosszú évek óta először mosolygott.
Együtt ültek le a padra. A fiú csavarhúzót tartott, az öregember tűt és cérnát.
Abban a pillanatban az udvart különleges melegség töltötte be, mintha az élet egy adósságot törlesztett volna – egy új generáción keresztül.
Attól kezdve minden reggel együtt lehetett látni őket az udvaron:
az öregembert és a fiút, amint nemcsak játékokat, hanem szíveket is javítgatnak.
