Margarita minden szombaton elment a temetőbe. Egyetlen hetet sem hiányzott azóta, hogy húsz évvel ezelőtt elvesztette a férjét. Az ősz átadta a helyét a télnek, a tél a tavasznak, de a megszokott rutin megmaradt: koszorú, gyertya, egy rövid ima. Ez lett az egyetlen rituáléja, az egyetlen módja annak, hogy beszéljen vele.
Aznap napsütéses reggel volt, ritkaság novemberben. Könnyű köd ereszkedett a földre, és a levelek a csizmájához tapadtak. Margarita a keresztek közötti ismerős ösvényen sétált, egy csokor fehér liliomot tartva a kezében. De amikor a sírhoz ért, megállt. A csokor már a márványlapon feküdt – friss, rendezett, éppen most elhelyezett.
A virágok ugyanazok voltak, amiket mindig hozott – fehér liliomok, aranyszalaggal átkötve. De a száraik még mindig vízcseppektől csillogtak, mintha csak percekkel ezelőtt helyezték volna oda őket. Margarita megdermedt. Rajta kívül senki sem jött ide. Biztos volt benne.
A szíve hevesebben kezdett verni. Körülnézett – senki sem volt a közelben. Csak egy varjú a közeli kerítésen és egy gyertya halvány füstje szállt. A nő leguggolt, hogy megvizsgálja a csokrot, és észrevett egy apró kártyát a táblán. Ez állt rajta: „Hiányoztál, Rita.” A kézírás túlságosan is ismerős volt.
Elállt a lélegzete. Ugyanaz a felirat volt, amit a férje hagyott a jegyzetein, amikor üzleti útra ment. Ugyanaz a halk „R”, ugyanaz az egyenetlen vonal. Végigfuttatta az ujjait a papíron – és melegnek érezte, mintha most adták volna át neki.
Hirtelen lépteket hallott maga mögött. Halkan, lassan, mintha valaki nedves földön járna. Margarita megfordult, de az ösvény üres volt. Csak a levelek zizegtek halkan a szélben. Aztán távolról egy férfihang hallatszott.
Halkan, rekedten.
„Rita… Tudtam, hogy eljössz.”
