Amikor a felesége ragaszkodott hozzá, hogy beszereljen egy bébiszitter kamerát, egyszerűen „a lelki nyugalom kedvéért” beleegyezett. A baba éppen akkor lett egyéves, a felesége visszament dolgozni, és egy új bébiszitter volt vele napközben. A felesége folyamatosan aggódott, hogy minden rendben van-e vele, hogyan eszik, alszik, és hogy sír-e.
Beállította a kamerát, csatlakoztatta a telefonjához, és majdnem el is feledkezett róla. Egészen addig, amíg egy napon, a munkahelyén, kíváncsiságból megnyitotta az alkalmazást. A képernyőn egy tipikus jelenet látszott: egy gyerekszoba, egy szőnyeg, játékok.
A baba a földön ült, a bébiszitter mellette egy telefonnal. De pár perccel később a baba nyújtózkodott, megbotlott és elesett.
Sírva fakadt.
Várta, hogy a bébiszitter felvegye, megölelje és megvigasztalja. De ehelyett ingerülten felkiáltott: „Mi folyik itt megint? Meddig sírhatsz még?”
Megdermedt. Nem kiáltás. Nem durvaság. De a hangneme hideg, közömbös volt. A gyerek kinyújtotta a karját, és a dadus egyszerűen elfordult. Másnap újra bekapcsolta a kamerát. Először minden nyugodt volt: játék, dalok, mosolyok. De amint a baba elejtett egy játékot, vagy koszolódott, a dadus hangja megváltozott. Rövid, kemény mondatok. Semmi melegség. Semmi türelem.
Rájött, hogy ez nem véletlen. Amikor senki sem figyelt, a dadus egyszerűen csak órákat töltött. Azon az estén megmutatta a felvételt a feleségének. Csendben nézték. Először hitetlenkedve, majd könnyek. Nem volt dráma – csak egy nyugodt búcsú. Néhány nappal később megérkezett egy másik dadus. Fiatal, mosolygós, őszinte.
Most, amikor be van kapcsolva a kamera, teljesen más kép látható: nevetés, játékok, gyerekdalok, első lépések.
A gyerek nem sír – boldog.
Bekapcsolva hagyta a kamerát, de szinte soha nem nézi meg a felvételeket. Most már elég, ha csak a szobából kiszűrődő csengő nevetést hallja, hogy tudja, minden rendben van.
