A magánklinikán a késő este a végtelenségig húzódott. Az eső verte az üveget, és Dr. Edgarson már éppen be akarta zárni a rendelőt, amikor kinyílt az ajtó. Egy sötét esőkabátos férfi állt az ajtóban, átázva, szürke arccal, és a szeme tele volt valami riasztóval.
„Elnézést…” – krákogta, miközben leült egy székre. „Fáj a nyelés… és úgy tűnik, mintha valami… mozogna.”
Az orvos automatikusan felkapcsolta az asztali lámpát.
„Mozog?” – ismételte meg halvány mosollyal, próbálva leplezni a fáradtságát. „Talán csak gyulladás. Nyissa ki a száját, és megnézzük.”
A beteg engedelmesen lehajtotta a fejét. A zseblámpa fénye végigsiklott a szája belsején. És ebben a pillanatban az orvos egy furcsa árnyékot vett észre – mintha egy vékony vonal mozdult volna el valahol a mandulái között. Összeráncolta a homlokát, közelebb lépett, és hunyorított.
És hirtelen… újra megmozdult.
Egy nyálkahártya-redőből, közvetlenül a szeme előtt, egy vékony szürke szál, mint egy élő ér, kicsúszott, és eltűnt a torka mélyén. Edgarson ösztönösen hátrahőkölt, elejtve a műszert. A szíve valahol a torkában vert.
„Érzi… érzi?” – kérdezte, de a beteg nem válaszolt.
Csak halkan felnyögött, a nyakát fogva. A torkán lévő bőr remegett, mintha valami mozogna alatta. A rémült orvos a kabinethez rohant, felkapta az endoszkópot, és a kamerát a beteg szájára irányította. Furcsa, nedves, sercegő hang hallatszott a hangszóróból. A kép megjelent a képernyőn – homályos, vörös, lüktető.
És hirtelen valami élő villant át a képen – vékony, áttetsző csápok, vonaglottak, mintha a fényre reagálnának. Gyorsan mozogtak, mintha tudták volna, hogy észrevették őket. Edgarson felsikoltott, kirántotta a készüléket, és hátratántorodott a falnak. A beteg légzése szakadozott volt, majd hirtelen megnyugodott. Egy furcsa, gyenge mosoly jelent meg az ajkán.
„Nem akarja, hogy odanézzen, Doktor úr” – mondta rekedten. „Már itt is van.”
A rendelőben pislákolt a fény. Az orvos hátrált egy lépést, és hideg futott át a torkán. És amikor újra felnézett, a beteg már egyenesen rá meredt, tátott szájjal, amelyből ugyanaz a szürke szál lassan kúszott ki, mintha élne.
