A folyón töltött reggel a szokásos módon kezdődött. Hideg köd gomolygott a víz felett, horgászbotja ringatózott a kezében, lehelete pedig gőzölgött. Szergej több mint húsz éve horgászott ezen a helyen – minden buckát, minden akadót ismert itt, az öreg folyó kanyarulatában. De azon a napon valami más volt.
Egy halk nyikorgást hallott, szinte panaszosat, alig hallhatóat a víz morajlása felett. Először azt hitte, madár. Aztán talán a kölyök valahol elakadt. Figyelmesen hallgatózott, és észrevett valamit mozogni a távolban, a part menti hínár között.
Közelebb lépve Szergej egy kis nedves szőrcsomót látott, amely hiába küzdötte ki magát a vízből.
A szemek – hatalmasak, fényesek, ijedtek. Egy vidrabébi volt. Olyan apró, alig élő.
Szergej nem habozott – bedobta a zsinórját, térdig gázolt a jeges vízbe, és óvatosan kihúzta a kis teremtményt.
Remegett, mancsaival a ruhája ujjába kapaszkodott, és úgy csipegett, mintha hívna valakit.
„Csendes, kicsim” – suttogta, miközben a kabátjába csavarta a vidrát. „Minden rendben van, most már minden rendben van.”
Hazavitte, felmelegítette, megetette egy szemcseppel, és a dobozt a tűzhely mellé tette. Villámnak nevezte el, mert úgy szaladgált a házban, mint egy elkóborolt szikra. Egy hét, kettő, egy hónap – a vidra megszokta. Szergej ölében aludt, a kesztyűjét játékként cipelte a házban.
De aztán eljött az ideje, hogy elengedje. Tavasszal visszavitte Villámot a folyóhoz.
„Élj, kicsim” – mondta, és elengedte. A vidra lebukott, megfordult, egyenesen a szemébe nézett – és eltűnt a víz alatt. Szergej sokáig állt ott. Könnyek gördültek le az arcán.
Múltak az évek. Szergej idősebb lett, ritkábban horgászott. A folyó továbbra is olyan maradt számára, mint egy barát – csendes, megbízható. Néha úgy gondolta, hogy egy ismerős arcot lát a hullámok között, de minden alkalommal azt mondta magában:
„Csak képzeltem. A Villám már rég felnőtt. Elfeledett.”
És aztán elérkezett a tavasz – pontosan tíz évvel azután a reggel után. Visszatért ugyanahhoz a kanyarulathoz.
Leült egy régi rönkre, leengedte a horgászbotját – és hirtelen ugyanazt a nyikkanást hallotta. Először halkan, majd hangosabban.
Felemelte a fejét – és nem hitt a szemének.
Egy vidra kukucskált ki a vízből. Egy felnőtt, fényes, ugyanazzal a heggel a fülén egy korábbi sérülésből. Mellette pedig két apró csomag volt, ugyanolyan nedves és esetlen. Villám közelebb úszott, kihúzta kölykeit a partra, és gyengéden a csizmája felé bökdöste őket. Ők, az élelem, rátapadtak, ahogy egykor.
Szergej mozdulatlanul ült. Könnyek gyűltek a szemébe. Megértette: a vidra nem felejtett el. Azért jött, hogy megmutassa neki, hogy az élet kedvességet viszonozik – még évek múlva is, még egy vad folyó szívében is. Amikor a vidra visszavezette a bocsokat a vízbe, sokáig figyelte őket. Aztán halkan megszólalt:
„Köszönöm, Villám… most már békében vagyok.”
Attól a naptól kezdve már nem horgászott. Egyszerűen csak a folyóhoz jött – és várt. És néha, amikor lement a nap, három árnyék jelent meg a víz felett, és a part közelében siklott. Tudta: közel van.
