Az éjszaka meleg és csendes volt. Csak az óra ketyegése és a padló időnkénti nyikorgása törte meg a lakás álmos csendjét.
Anna, a fiatal anya, könnyen aludt – mintha az agya nem tanult volna meg igazán pihenni a fia születése óta. A baba minden mozdulatát, minden lélegzetvételét rögzítette, mint egy beépített radar.
Hajnali két óra körül egy furcsa hang ébresztette fel.
Először azt hitte, csak a szél zúgása. De aztán – egy tisztán hallható, halk kopogás.
Nem hangos, nem ijesztő – egy gyereké.
Felült. Először nem tudta kitalálni, honnan jön a hang. Aztán – a szíve összeszorult: kopogás volt a hálószoba ajtaján.
Lassan, próbálva nem lélegezni, Anna felült az ágyban. Egy árnyék látszott a padlón az ajtó előtt – apró, egyenetlen, mint egy alig egy méter magas emberé.
Felkapcsolta az éjszakai fényt, és meglátta a fiát.
A kicsi lábujjhegyen állt, öklével dörömbölt az ajtón, a másik kezében egy plüssmackót tartott. Csillagos pizsamát viselt, kócos volt a haja, álmos a szeme.
„Anya… nyisd ki” – suttogta.
Anna felállt, kinyitotta az ajtót, és leült mellé.
„Nyuszi, mi a baj?”
„Ő… ott van” – biccentett a fiú a folyosó sötét vége felé.
Anna megfordult. A folyosó üres volt. Csak a konyhai lámpa világított halványan, hosszú árnyékokat vetve a padlóra.
„Ki az a ‘ő’?” – kérdezte, miközben hideg futott végig a gerincén.
A fiú elhallgatott, majd suttogta:
„A plüssmackó azt mondta, hogy valaki bejött.”
Kifújta a levegőt, és elmosolyodott, próbálva nem mutatni a szorongását.
– Álmodtál. Gyere, lefekszel.
De amikor felvette a fiát és a szoba felé fordult, a fiú hirtelen a vállához nyomta magát.
– Anya, nem arra van! Ott van!
Ebben a pillanatban valami nyikorgott mögöttük. Hosszú, elnyújtott hang, mintha valaki lassan végighúzná a körmét a falon.
Anna megfordult és látta… hogy a bejárati ajtó kinyílik.
A szél zizegtette a függönyöket, de a küszöbön nem volt nyoma. Csak egy imbolygó utcai lámpa árnyéka.
Odaszaladt, bezárta az ajtót, és visszacsúsztatta a láncot a helyére. A szíve hevesen vert a halántékában.
– Anya – mondta újra a baba, az ajtóra nézve. – Elment. Mackó azt mondta, hogy most már minden rendben van.
Anna állt, átölelte a fiát, és hallgatta, ahogy ismét csend lett a házban.
Nem tudta, hogyan magyarázza meg – álom volt, véletlen egybeesés, vagy valami más? De attól az éjszakától kezdve soha többé nem hagyta csukva a hálószoba ajtaját.
És a legfurcsább az volt, hogy amikor azon a reggelen benézett a bejárati ajtón, egy kisgyerekkesztyű hevert a padlón. Nem az övék.
