Egy átlagos estén történt. A ház csendes volt, szinte álmosító. Az óra ketyegése és a padlódeszkák halk nyikorgása volt az egyetlen hang a szobában. Úgy tűnt, semmi rendkívüli. De néha éppen a hétköznapiból bontakozik ki a furcsa.
Amikor ágyneműt kellett cserélni, a nő felemelte a matracot – és azonnal megdermedt.
Az ágykeret sarkában, közvetlenül a deszkák között, valami apró narancssárga golyókhoz hasonló dolog hevert. Sok volt belőlük – teljesen szétszóródva. Sima, fényes és kissé nedves volt a megjelenésük.
Az első dolog, ami átfutott az agyamon, az volt:
„Ezek tojások. Valakinek a tojásai. Rovarok. Ó, Istenem…”
A szívem összeszorult.
A vér vert a fülemben.
Fáztam.
Mindig erődítménynek képzelte el az otthonát. Kényelem. Védelem. De mi van, ha valaki lakik a házában, és ő még csak nem is tud róla?
A pánik elmúlt – a kíváncsiság vette át az irányítást. Nagyon óvatosan, egy kanál hegyével felvett egy golyót. Puha volt, szinte zselészerű, és rugalmasan reagált, ha finoman megnyomták.
„Él?” – suttogta magában.
Letette a kanalat, kesztyűt húzott, és lefényképezte.
Elküldte egy barátjának – valakinek, aki „ismeri az erdőjárást”.
A válasz szinte azonnal jött:
„Ne nyúlj hozzá. Nem úgy néz ki, mint kukacok. Úgy néz ki, mint egy gomba.”
Egy gomba?
A matrac alatt?
Ez több mint furcsán hangzott – rosszul hangzott.
Hogy kitalálja, felhívta a szomszédját – egy nyugodt, józan eszű férfit, aki mindig mindent tud a házról, a felújításokról és a fagerendákról.
Amikor meglátta a leletet, összerándult a szemöldöke.
„Úgy néz ki, mint a nyálkapenész” – mondta. – Korhadó fán nő. De… – Megkopogtatta az ágykeretet. – A te fád nem korhadt.
És elhallgatott.
– A nyálkapenész nem csak úgy a semmiből bukkan fel. Ott születik, ahol a fa megsérült. Ahol van egy mikrokozmosz, amiről semmit sem tudunk.
Nem veszélyes…
De ez egy jel.
Elhallgatott, mintha csak válogatná a szavait.
– Amikor egy fa sokáig egy helyben fekszik, és nem mozdul… úgy tűnik, másképp „lélegzik”. Vonzza az élőlényeket. Még azokat is, amiket nem látunk.
A nő a narancssárga golyókra nézett, és egy érzést érzett benne növekvőben… nem félelmet.
Inkább csodálatot. Mintha valami ősihez ért volna. Valamihez, ami csendben létezik a közelben, de mi nem vesszük észre.
Úgy döntött, nem dobja ki azonnal a golyókat. Kivette a matracot, szétszerelte a keretet, óvatosan eltávolította a deszkákat, és kivitte őket az udvarra, egy napos helyre. A szomszéd azt mondta:
„Ha valóban nyálkapenész, hamarosan átalakul.”
„Mivé?” – kérdezte.
„Majd meglátod.”
Két nap telt el.
A golyók eltűntek. Helyükön egy finom aranyréteg jelent meg, mintha valaki egy finom fénysugárral vonta volna be a fát. Szinte… gyönyörűnek tűnt. Titokzatosnak. Szokatlanul élőnek. És a nő hirtelen rájött:
Ez nem betolakodás. Ez egy emlékeztető.
Hogy a ház él. Az anyagok élnek. A fa él. A körülöttünk lévő világ lélegzik, növekszik, változik, még akkor is, ha azt hisszük, hogy mindent teljesen kézben tartunk. A ház nem csak áll ott. Él.
Kezelte a fát, megtisztította az alapját, és visszatette az ágyat.
De most, minden alkalommal, amikor lefeküdt, ezekre a kis narancssárga golyókra gondolt.
Nem rémülettel. Hanem csendes tisztelettel. Néha a legcsodálatosabb dolgok pont alattunk vannak, ahová ritkán nézünk. És ha jobban megnézed, a világ mássá válik.
