A szalont lágy reggeli fény fürdette. Kávé és hajlakk illata, halk zene, hajszárítók zümmögése, olló kattanása. Anna nyolc éve dolgozott ott – mosolygós, rendezett és mindig visszafogott volt. Törzsvendégei voltak, és minden nő, a székében ülve, valami személyes dolgot osztott meg: néha örömöt, néha bánatot.
Aznap egy új vendég haját vágta – egy csendes, hideg tekintettel. A szomszédos székben két törzsvendég beszélgetett, szokás szerint, hangosan és magabiztosan, mintha az egész szalon az ő színpaduk lenne.
„Hallottál már arról az Annáról, aki itt dolgozik?” – kérdezte az egyik, a szemét forgatva.
„Ó, persze. Azt mondják, hogy szétszakított egy családot.”
„Igen, én is hallottam… Azt hiszem, ellopta egy vendég férjét.”
Anna megdermedt, az olló a levegőben lebegett. A torka száraz volt.
Nyugodtan, kíváncsian beszélgettek, mintha egy tévéműsorról beszélgetnének.
Nyelt egyet, próbálta nem mutatni.
„Érdekes” – folytatta az első. „Olyan rendesnek tűnik.”
„Pontosan” – felelte a másik. „Sosem lehet tudni.”
Anna belsejét összeszorította a gyomra. Ezek a szavak jobban megérintették, mint amire számított volna. Megpróbált rámosolyogni az ügyfelére, de remegett a keze.
Amikor a munka elkészült, a tükörhöz ment, a tükörképére nézett – és hosszú idő óta először nem fodrászt látott, hanem egy nőt, akit anélkül ítéltek meg, hogy ismerte volna a történetét.
Mert minden más volt. Igen, a férfi, akiről azt beszélték, hogy valaha nős volt. De a felesége volt az, aki először Annához fordult – sírva, tanácsot kérve, nem sejtve, hogy a sors összehozza őket.
Anna némán letörölte a tükröt, és halkan azt mondta: „Néha az emberek nem veszik észre, hogy a szavak mélyebbre vágnak, mint az olló.”
Aztán visszatért a munkájához, olyan nyugodtan, mint mindig.
