Egy forró nyári napon történt, amikor a levegő remegett az ösvények felett, és az erdő mozdulatlannak és álmosnak tűnt. Egy fiú sétált a fenyőfák árnyékában – csak hogy lefoglalja magát a szünidő alatt. Az erdő volt az egyetlen igazi barátja: itt hallgathatta a csendet, gondolkodhatott, és elfelejthette a világot.
De azon a napon meglátott valamit, ami azonnal megállította a lépteit.
Egy egész csokor narancssárga golyó lógott egy régi, görbe ágról. Túl élénknek tűntek az erdőhöz – mintha valaki szándékosan akasztotta volna oda őket, hogy felhívja magára a figyelmet. A golyók felülete sima volt, apró, világos foltokkal. Melegek voltak tapintásra… szinte élők.
A fiú elhúzta a kezét, és libabőrös lett a hátán.
Elmesélte a nagymamájának. A nagymama elhallgatott, és csak annyit kérdezett:
„Mutasd meg, hol.”
Együtt mentek be az erdőbe. A nagymama gyorsan sétált, bár általában lassan mozgott. Amikor meglátta a gömböket, megváltozott az arca – komoly, szinte szigorú lett.
„Ne nyúlj hozzá” – mondta halkan. „És ne engedd, hogy bárki hozzányúljon.”
„Miért? Mi az?”
A nagymama körülnézett, mintha ellenőrizné, hogy hallgatózik-e valaki.
„Ez egy jel. Az erdő szenved.”
A fiú nem értette meg azonnal.
„Régen az emberek az erdő mellett éltek. Tisztelték. Kérdeztek, mielőtt elvették. De aztán elkezdték kivágni, elégetni, kiabálni, szemetelni. Az erdő figyelmeztet. Ha ilyen gömböket látsz, az azt jelenti, hogy szenved.”
A fiú hallott legendákat az „erdei emberekről” – azokról, akik az erdő mélyét őrzik –, de mindig meséknek tartotta őket. És most, nagymamája hangjában, a szavaiban nyoma sem volt a mesének.
Aznap este a fiú beírt egy leírást az internetre. Tényleg egy gomba volt – ritka, furcsa.
Csak ott jelent meg, ahol az erdőt megzavarták. Ahol a természet könyörgött, hogy megálljon.
És akkor eszébe jutott: tavasszal láncfűrészes munkások dolgoztak az erdőjükben. Fákat vágtak ki, hogy helyet csináljanak új nyaralóknak.
Kezdett kitisztulni.
Másnap a fiú ismét visszatért oda. Most mindenhol ezeket a golyókat látta. Ágakon. Régi tuskókon. Kidőlt törzseken. Az erdő csendes volt, de mintha figyelne. Furcsa érzés gyűlt össze benne – mintha ezek nem csak növények lennének. Mintha az erdő azt mondaná: „Hallotok engem?”
A fiú meghallotta. Elment az adminisztrációs irodába. Megpróbálta elmagyarázni a felnőtteknek, hogy az erdő beteg. Megmutatta nekik a fotókat. Nevettek.
„Csak gombák. Menjetek pihenni.”
De a fiú nem állt meg. Feltöltötte a fotókat egy helyi csoportba.
Azt írta: „Ha nem hagyjuk abba az erdő kivágását, elpusztul. És akkor mi is meghalunk.”
És hirtelen a tanárok is meglátták. Aztán környezetvédők. Aztán újságírók. Megkezdődtek a megbeszélések. Ellenőrzések. Nyomásgyakorlás. És két hónappal később a fakitermelési terület befagyott. Az erdőt megmentették. Mire a fiú ismét visszatért ugyanarra az ágra, a narancssárga gömbök nagy része már eltűnt. Csak egy maradt – a legelső.
Odament hozzá. És most már nem tűnt ijesztőnek. Élőnek tűnt. Mint egy emlékeztető. Néha az erdő tényleg szól hozzád. De nem hanggal. Hanem fájdalommal. Csenddel. És jelekkel az ágakon. És ha hallottad, akkor neked szól.
