Januárban történt, abban a ritka pillanatban, amikor a Tver melletti autópálya végtelennek, fehérnek és szinte élettelennek tűnik. Az este már éjszakába fordult, a hó csillogott a fényszórók alatt, és a levegő olyan fagyos volt, hogy még a motor is tompán, fáradtan zümmögött.
A szilveszteri ünnepek után hazafelé tartottunk – én, a feleségem és a kutya összegömbölyödve a hátsó ülésen. A rádió halkan sziszegett, és egy könnyű hótorlasz söpört végig az utcán.
Minden az előttünk haladó autóval kezdődött – egy ezüst szedánnal. Kicsit gyorsabban vezetett nálunk, magabiztosan, a fényszórói egyenletesen világítottak. De hirtelen, mintha valami abszurd véletlen folytán, a jobb első ajtaja kitárult – pont akkor, amikor vezettünk.
A fényszórók felvillanása elkapta a pillanatot: az ajtó megremegett, hó repült be az autóba, és sötét tárgyak kezdtek kirepülni az ajtón, egymás után. Először egy zacskó, aztán valami rongy, majd valami fényes és kerek, mint egy befőttesüveg fedele.
Aztán egy pillanatra megláttam egy babát – egy gyerekbabát, kopott ruhában és egyetlen copfban. A szél ide-oda fújta, és eltűnt a kerekek alatt. Az előttem haladó autó nem lassított. Az ajtó a karosszériának csapódott, és furcsa tárgyak repültek tovább az útra, mintha valaki bentről sietősen, kétségbeesetten próbálna megszabadulni valamitől.
Lassítottam, és bekapcsoltam a vészvillogót. Egy másik autó állt meg mögöttem – egy régi Passat. Egy sötét kabátos és kalapos férfi szállt ki belőle, leheletéből gőz gomolygott. Közeledett, hunyorogva a hóvihar ellen.
„Ezt is láttad?” Közeledtünk ahhoz a helyhez, ahol minden leesett. A hóban foltok hevertek – szövetdarabok, néhány fénykép, egy régi napló, majdnem átázott hóval, egy gyerekkesztyű fehér pomponnal.
Felvettem a naplót. A borítón egy cica volt, és a felirat: „Mása, 2003.” A lapok nyirkosak voltak, de a szavak még olvashatók voltak: „Anya azt mondta, elmegyünk, és soha többé nem jövünk vissza…” „Apa megint dühös. Elrejtettem a levelet egy dobozban az ágy alatt…”
A hóvihar közepén álltam, a kezemben tartva ezt a kis naplót, és éreztem, ahogy a hideg nemcsak az ujjaimba, hanem a bőröm alá is beszivárog. A szedán eközben már eltűnt a hófüggöny mögött. Semmi megállási kísérlet, semmi jelzés. Csak a szél fújt, valaki más múltjának töredékeit fújva az útra. A mellettem ülő férfi halkan kifújta:
„Talán a szemetet dobálták ki?” Megráztam a fejem.
„Nem. Az ilyesmit nem dobálják ki véletlenül.” Összeszedtünk mindent, amit csak tudtunk, és beletettük egy dobozba.
A hó gyorsan befedte a nyomokat, mintha megpróbálná eltüntetni ezt a furcsa epizódot. Később átadtam a leleteket a rendőrségnek. Néhány nappal később kaptam egy hívást: megtalálták az autó tulajdonosát. Egy harmincnyolc éves nő. Egyedül vezetett.
Azt mondta, az ajtó egyszerűen nem záródott be rendesen, és a holmik régiek, nemkívánatosak voltak, a gyerekkorából. De amikor megmutatták neki a naplót, sokáig hallgatott, majd sírva fakadt. Kiderült, hogy ezek a holmik mindössze a húsz évvel ezelőtt meghalt húgának a megmaradt darabjai. A szeméttelepre vitte őket, hogy „tiszta lappal kezdje”.
Aztán egy hóvihar kitépte az ajtót, mintha maga a tél döntött volna úgy, hogy a múltat nem lehet csak úgy eldobni. És én arra gondoltam: talán mindez okkal történt. Talán vannak dolgok, amiket még a hó sem tud eltemetni.
