Egy átlagos munkanap közepén történt. Az emberek kávéztak, néhányan teához választottak süteményeket, a gyerekek krémes süteményeket nézegették az üvegvitrinen keresztül. Vanília és frissen sült áru illata töltötte be a levegőt – meghitt, csendes, nyugodt volt.
És hirtelen – egy tompa puffanás, mintha valaki kívülről lökte volna be a fémajtót. Az eladónő összerezzent:
„Valószínűleg a szél…”
De az ajtó újra megremegett. És akkor – kitárult. Egy hatalmas, sötét test szó szerint berontott. Szarvak. Vállak. Izmok.
Egy bika volt. Egy igazi, élő, óriási. És a szemei olyan nagyok voltak, hogy azonnal nyilvánvaló volt, hogy fél. Az emberek sikoltoztak.
Valaki elejtett egy csészét – a kerámia darabokra tört. A gyerekek azonnal sírva fakadtak. Az asztalok nyikorogtak – mindenki félreszaladt.
A bika megrázta a fejét, és a süteményekkel teli vitrinek a padlóra zuhantak. Tejszín, pohár, morzsák – minden egy szempillantás alatt káoszba fulladt. De a legrosszabb nem az volt, hogy mindent összetört. Hanem az, hogy nem tudta, hol van.
Egyszerűen csak kiutat keresett. Asztalok között rohangált, a csempéken csúszkált, zihált, és szarvaival elkapta a székeket.
Néhányan a pult mögé bújtak, néhányan kiszaladtak az utcára, néhányan megdöbbenve, mozdulatlanul álltak. Aztán az eladónő – egy alacsony nő, lisztes kötényben, halvány, elhalványult mosollyal – előrelépett.
Nem a bika felé. Hanem az ajtó felé. Egyszerűen szélesre tárta. És halkan, szinte suttogva mondta:
„Menj.”
A bika megállt. Olyan zihált, hogy zihálás visszhangzott az egész üzletben. Minden izma megfeszült, mintha vissza akarna rohanni. De a fénybe nézett. A levegőbe. Az utcára. És kiment. Csak kiment. Eltelt egy másodperc. Aztán még egy.
És a bolt megdermedt – a csend olyan sűrű volt, hogy hallani lehetett, ahogy egy csepp tejszín a padlóra hullik. Aztán valaki idegesen felnevetett.
Valaki leült a padlóra. Az eladónő lassan kifújta a levegőt és leguggolt – a kezei annyira remegtek, hogy alig tudta a térdén tartani.
Később világossá vált, hogy a bika egy közeli farmról szökött meg. A hangos zajoktól megijedve kiszabadult, végigfutott az utcán, és véletlenül egy erős fényekkel teli kirakat előtt találta magát – a fény visszaverődött az üvegben, és egy „másik” bikát látott ott – a tükörképét. Nem rohamozott. Visszavezető utat keresett.
A mentők tíz perccel később érkeztek meg. A bika az üres úton állt, halkan lélegzett, mintha végre rájött volna, hogy vége. Aztán az eladónő mondott valamit, amire mindenki emlékezett:
„Néha azok, akik összetörnek dolgokat, jobban félnek, mint mi.”
És azután a nap után egy új kis tábla jelent meg a bolt ajtaján:
„Belépés bárkinek, aki fáradt. Még akkor is, ha bika.”
