A tél kemény volt azokon a vidékeken – a szél megvakította a bőrüket, és a hó, mint egy végtelen fehér tenger, a horizontig nyúlt. A Nikolszkoje falun túli mezőt senki földjének tekintették: nem voltak ösvények, nem volt menedék – csak hótorlaszok és magányos fagyott fűszálak kandikáltak ki a hó alól.
Aznap reggel négy vadász – Szergej, Andrej, Viktor és Roman – indult oda, hogy megkeressék a rókát, amely az utóbbi időben gyakran megjelent a falu legelői közelében.
De a vadászat nem úgy alakult, ahogy várták.
Körülbelül fél órával később meglátták: vörös, karcsú, bundája lángként csillogott a hóban. De ahelyett, hogy elszaladt volna, a róka megállt.
És rájuk nézett.
Hosszú ideig.
Csendben. Egyenesen a szemükbe.
Aztán megfordult, és lassan előrement, hátranézve, mintha arra invitálta volna őket, hogy kövessék.
„Látjátok ezt?” – suttogta Viktor.
„Ő vezet” – mondta Szergej. És senki sem vitatkozott.
A négy férfi követte.
Az út hosszú volt. A mező végtelennek tűnt. A szél a hátuknak fújt, de a róka magabiztosan ment, soha nem lassított.
És hirtelen a fehér ürességben valami sötétet vettek észre.
Egy nagy, mély, szabálytalan alakú lyukat, szinte teljesen beborítva hóval.
A róka megállt a szélén, és csendben ült, lefelé nézve.
Szergej volt az első, aki odament, és lehajolt.
Amit látott, megdermedt tőle.
„Ó, Istenem…” – fakadt ki.
A lyuk alján, a hóban egy férfi ült. Összegörnyedve, egy régi kabátba burkolózva, sápadtan, kimerülten.
De életben.
„Hé! Hallasz minket?!” – kiáltotta Roman.
A férfi felemelte a fejét.
A szeme elhomályosult, az ajka kicserepesedett.
A hang gyenge volt:
„Segítség…”
Csak egy másodperccel később jöttek rá, hogy ki az.
Jegor Szaveljev volt az, a vízszivattyútelep biztonsági őre, aki kilenc napja tűnt el. Mindenki azt hitte, hogy hóviharban halt meg. Keresték, de nem találták meg.
Élt, mert egy róka hozott neki élelmet.
Mezei egerek. Bogyók. Fagyott kenyérdarabok, amelyeket farmok közelében találtak.
„Ő… ébren tartott…” – sikerült Jegornak kinyögnie. „Ha aludtam volna… meghaltam volna…”
Hó kavargott körülötte, a szél süvített, de a gödörben mély csend volt.
A vadászok köteleket, dzsekiket – mindent, amit csak tudtak – dobáltak le.
Kihúzták Jegort.
Betekerték.
Mindkét oldalról támogatták.
Amikor visszanéztek, a róka eltűnt.
Csak egy tüzes farok villant a hóban – majd eltűnt a fehér űrben.
Jegort kórházba szállították. Túlélte.
Az orvosok azt mondták, hogy még egy nap, és nem lett volna esély.
Amikor a történet elterjedt, valaki azt mondta:
„A természetben is történnek csodák.”
De az öreg erdész, Ivan Palych csak a fejét rázta:
„Ez nem csoda. Vannak állatok, akiknek egyszerűen tisztább a szívük, mint az embereknek.”
És azóta, ha bárki azokon a vidékeken vörös rókát lát,
senki sem emel fegyvert.
Mert most már mindenki tudja: néha egy megmentő négykézláb érkezik.
