Tipikus tavaszi nap volt az udvaron: nedves föld az éjszakai eső után, a nedvesség szaga, verebek ugráltak a fűben. Minden ismerős és nyugodt volt. Kiment a kertbe, hogy átültessen néhány bokrot, és végre rendbe tegye a virágágyást. Gereblye, vödör, kesztyű – semmi különös.
De amikor a lapát a földre ért, furcsa, enyhén ropogó hang hallatszott. Lehajolt, és valami fehéret látott, agyaggal maszatosat a földcsomókban. Először azt hitte, hogy műanyag golyók, talán valaki véletlenül kiöntött egy kis töltőanyagot gyerekjátékokból vagy díszgolyókból. Kicsi, tökéletesen kerek, áttetsző, szoros fürtökbe gyűltek, mint a szőlőszemek. De amint megérintette őket a kesztyűjével, halk susogó hang hallatszott valahonnan a föld mélyéről.
Megdermedt. A szíve hevesebben kezdett verni a mellkasában. Ezek a „golyók” éltek.
Hogy biztos legyen benne, óvatosan lefejtette a föld felső rétegét. Aztán meglátta, hogy a fehér, kerek formák egy tömör kamrában helyezkednek el – mintha valaki szándékosan fészket épített volna köréjük. A föld szorosan tömör volt, mint egy kis barlang – szépen, mintha kézzel készítették volna… vagy egy hasonlóan képzett személy.
Rájött, hogy tojások. És sok volt belőlük. Tucatnyi. Túl sok valami kicsihez. Fázott belül.
Gondolatai száguldoztak: „Mi ez? Madár? Hüllő? Kígyó?…”
De a madarak nem raknak tojásokat a földbe. A kígyók ritkán rakják, és a fészkeik másképp néznek ki. Aztán egy emlék villant át az agyán: egyszer olvasta, hogy egyes rovarok földalatti kamrákat építenek, és oda rakják le a tojásaikat.
És mintha megerősítené a gyanúját, valami kimászott a törött darab széléről.
Egy sötét, hatalmas test. Vastag, fényes kitinfelülettel. Hosszú, lassú mozdulatok. Egy óriási bogár volt. Vagy pontosabban, a nősténye. És megpróbálta visszazárni a fészket, erős, kanos „arccal” visszaszorítva a földet.
Ősi rettegés hulláma öntötte el.
Mert rájött:
Ez egy vakondtücsök fészke volt. Ugyanazé, amelyet „földráknak”, „élő fúrónak”, „a kertész tönkrement álmának” hívtak, és amelyik képes felásni egy egész kertet, elpusztítva a növények gyökereit néhány nap alatt.
És ez egy leendő kolónia fészke volt.
Nyelt egyet. Az udvar volt a büszkesége. A kerti ágyások voltak a hobbija és a célja. Ha békén hagyja ezt a fészket, néhány héten belül tucatnyi falánk vakondtücsök lenne itt, amelyek képesek sivataggá változtatni a talajt.
Hosszú ideig bámulta ezt a lüktető, élő fehér golyótömeget. Volt benne valami ősi: a természet küzdelme a helyért, a föld alatt rejtőző élet, amely az orrunk előtt bontakozott ki, miközben mi úgy tettünk, mintha mi irányítanánk.
De most csak egyetlen megoldás maradt.
Felvett egy ásót. Mély levegőt vett. És egyszerre felemelte az egész kuplungot.
Nem volt öröm, nem volt megkönnyebbülés.
Csak az az érzés volt, hogy elkapta azt a pillanatot, amikor a természet megpróbálta visszaszerezni a területet.
És hogy abban a pillanatban nem ő volt az úr, hanem csupán résztvevő.
