Azon a szeptemberi napon Anna, egy 67 éves nyugdíjas egy Kosztroma melletti kis faluból, kiment az erdőbe, ahogy minden ősszel tette. Egy kosár, egy kés, egy termosz tea – minden ismerős és nyugodt volt. A reggel hűvös volt, de napsütéses: aranyló levelek kavarogtak a levegőben, a föld gomba- és mohaillatot árasztott.
Anna az ismerős ösvényen sétált, egy régi dalt dúdolt magában. Az erdő volt a menedéke – egy hely, ahol nem kellett az élet nyüzsgésére és a betegségre gondolnia. Egyre tovább és tovább sétált, örülve, hogy senki sem zavarta meg kedvenc tisztását.
A lucfenyő alatt a mézgombák kalapjai csillogtak, és egy kicsit odébb a nyárfagombák, játékszerként szilárdan. A kosár gyorsan megtelt. De amint átlépett egy kidőlt törzsön, hirtelen megremegett a talaj a lába alatt. Először tompa roppanás hallatszott, mintha a jég súly alatt törne meg, majd – egy lyuk.
Annának még sikítani sem volt ideje. A talaj megremegett a lába alatt, és ő földgöröngyökkel és levelekkel együtt zuhant le. Minden csak néhány másodpercig tartott – az ütés, a lábában érzett fájdalom, a sötétség. Amikor magához tért, minden csendes volt. Csak valahol fent egy halvány fénysugár világított – az ég volt az. Anna a nedves földön feküdt, hideg és rothadás szaga vette körül. Megpróbált felkelni – fájt a lába, de tudott mozdulni.
Körülnézett. A gödör falai egyenetlenek voltak, földből készültek, fa gyökerekbe ágyazódtak. Legalább négy méter magas volt. Felkiáltott: „Hé! Van ott valaki? Segítség!” A visszhang válaszolt, de az erdő csendes volt.
Aztán Anna remegve elővett egy zseblámpát. A fény áthatolt a sötétségen – és megvilágított valamit, amitől megállt a szíve. Néhány méterrel arrébb, közvetlenül a gödör falában valami fehér látszott. Először azt hitte, hogy egy gyökér.
De közelebbről megvizsgálva rájött, hogy egy csont. Egy emberi csont. Hátrahátrándult, és a hátát a falnak csapta. Feljebb emelte a gerendát, és látta, hogy nem csak egyetlen csontról van szó. Az egész falat maradványok borították – bordák, koponyák, ruhadarabok, rozsdás gombok. Rothadó szag csapta meg az orrát. Anna ott állt, alig lélegzett. „Ó, Istenem…” – csak ennyit suttogott.
Rájött, hogy több van, mint egy gödörben – egy régi temetkezési helyen. Talán a háborúból. Vagy talán valami egészen más, elfeledett és félelmetes. Pánikba esve megpróbált kimászni. De a föld omladozott a keze alatt, és valahányszor megragadott egy gyökeret, az eltört. A zseblámpa megcsúszott, és a fal felé gurult – oda, ahol a koponya kiállt.
Fekete űr tornyosult a szemgödreiből. Anna sírva fakadt. Az idő lassan telt. Egy óra telhetett el, talán több is. Érezte, ahogy a hideg egyre nő, a sötétség sűrűsödik. És hirtelen – egy hang. Valami megmozdult fent. Ágak reccsenése. „Hé!” – sikította újra. „Van itt valaki?!” Nem jött válasz. De a fenti árnyékok mozogtak.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valaki lefelé nézne. Egy sziluett. „Segítség!” – sikította újra. De válasz helyett halk susogást hallott, mintha valaki lassan távolodna. És akkor Anna észrevette, hogy valami nyikorog a lába alatt. Lefelé irányította a zseblámpát. És megdöbbent.
A padlón, közvetlenül a lába előtt, a földbe temetve egy régi faláda feküdt. Félig korhadt, vassarkú. Az egyik helyen a deszkák eltörtek, és valami fémes – mint az arany – csillogott belülről. Óvatosan megérintette – a deszka leesett. Belül régi pénzérmék, ezüstkeresztek, érmek és… egy golyó volt a dobozból kiálló karcsontban. Anna hátrahőkölt, a szíve hevesen vert.
Ez nem egy átlagos temetés volt. Ez egy olyan hely volt, ahol valaki valaha egy holttestet és egy kincset rejtett el együtt. Újra felnézett – és megdermedt. Egy férfi állt a gödör szélén. Hosszú, sötét köpenyben, kapucnival. Nem mozdult. Egyszerűen lefelé nézett. A zseblámpa kicsúszott a kezéből, és kialudt.
„Ki maga?!” – kiáltotta kétségbeesetten. Csend. Aztán – egy halk, rekedt hang felülről:
„Senkinek sem lett volna szabad megtalálnia ezt a helyet…”
Az utolsó dolog, amit hallott, a föld omladozásának hangja volt felülről.
Másnap egy keresőcsoport egy friss víznyelőt fedezett fel az erdőben. Egy kosár gomba hevert a közelben, gondosan egy fának dőlve. És alatta semmi. Se lyuk, se lábnyomok.
Csak sík talaj és egy furcsa érzés, hogy az erdő többet tud, mint amennyit elmond.
