A nyári nap meleg és napos volt. Az állatkert tele volt családokkal, gyerekhangokkal és fagylalt illatával. A kis kislány copfokkal, rózsaszín ruhában és kalapban szaladt a szülei előtt, nevetve:
– Apa, anya! Ott vannak a vidrák! Nézzétek, játszanak!
A vízzel teli, üveggel körülvett kifutón valóban két vidra csobbant – gyorsak, fürgék voltak, mint kis árnyékok a napfényben. Az egyik hirtelen az üveghez úszott, és egyenesen a gyermek szemébe nézett. A kislány nevetett, és a tenyerét az üveghez nyomta. Az vidra is odatette a mancsát.
Ez olyan megható volt, hogy a járókelők megálltak és mosolyogtak. A kislány simogatta az üveget, mintha érezné az állat melegét.
„Szeret engem!” – kiáltotta örömmel. „Nézd, integet nekem!”
A vidra valóban oda-vissza úszott, lemerült, majd visszatért – csak ehhez a kislányhoz.
Majdnem tíz percig játszottak így. A kislány nevetett, örömében visított, a szülei pedig videózták. Úgy tűnt, ez csak egy pillanatnyi boldogság, de… ez volt a kezdete valami csodálatosnak.
Néhány nap múlva a család újra eljött az állatkertbe. A kislány azonnal ugyanahhoz a kifutóhoz rohant – de a vízben csak egy vidra volt.
– És a másik hol van? – kérdezte.
Az állatkert dolgozója sóhajtott:
– Az, amelyik veletek játszott, megbetegedett… Tegnap elvitték a klinikára. Nagyon reméljük, hogy meggyógyul.
A kislány sokáig állt az üveg előtt, szomorúan. Aztán csendben elővette a hátizsákjából a kis plüss labdáját – a kedvenc játékát – és megkérdezte:
– Hagyhatom itt neki? Hogy ne legyen magányos…
A dolgozó bólintott. A kislány a labdát az ól szélére tette, és azt mondta:
– Tudassa vele, hogy várom.
Egy hét telt el. A család újra eljött. A kislány odarohant a vízhez – és nem hitt a szemének.
A vidra visszatért.
Élő, vidám, ugyanazzal a ragyogó tekintettel. És mellette, közvetlenül az üveg mellett, ott úszott az a labda, amelyet az állat óvatosan a kislány felé tolta.
Az emberek körülötte felhördültek. Valaki videóra vette, valaki sírt. A vidra közelebb úszott, mancsát az üveghez tette – és a kislány, könnyek között nevetve, a sajátját is oda tette.
– Tudtam, hogy visszajössz… – suttogta.
Azóta ők lettek a állatkert kis sztárjai.
A kislány minden nap eljött a kifutóhoz, és a vidra odauzott, mintha pont rá várna. A dolgozók azt mondták, hogy az állat senki máshoz nem közeledik így – csak hozzá.
Néha az élet összeköti a szíveket – még akkor is, ha az egyikük szőr alatt dobog.
