Kora reggel egy kis európai városban. Keskeny utcák, az éjszakai eső után nedves macskakövek, hűvös levegő és kávéillat a nyitott kávézókból. Az emberek siettek a munkába, valaki biciklizett, mások a sarkon lévő boltot nyitották ki. Minden a szokásos mederben folyt.
Az egyik utcán egy fiú sétált – hátizsákkal, fülhallgatóval, elmerülve gondolataiban. Mellette szaladt a kutyája – egy nagy juhászkutya, okos szemekkel. Mindig elkísérte az iskolába, és általában nyugodtan sétált. De ma más volt a helyzet.
A kutya folyamatosan riadt volt: hol hátranézett, hol megállt, húzta a pórázt, mintha valamit érezne. A fiú bosszúsan elmosolyodott:
– Ugyan már, gyere, minden rendben van…
Lépett az átkelőhelyre, és abban a pillanatban a juhászkutya hirtelen hátra rángatta, olyan erősen, hogy a fiú a járdára esett.
A következő pillanatban egy hatalmas teherautó dübörgött végig az utcán. A nedves útfelületen megcsúszott, a fékek visítottak, a sofőr kétségbeesetten dudált. A jármű nekicsapódott a fémkorlátnak, szikrák repültek, a járókelők felkiáltottak.
Ha a kutya nem rángatta volna meg, a fiú közvetlenül a kerekek alá került volna.
Mozdulatlanul ült a járdán, és nézte a füstfelhőket és a betört kirakatokat. A kutya mellette állt, remegett, de nem félelmében, hanem az izgalomtól. Szeme éles volt, mintha tudta volna, hogy már mindennek vége.
A sofőr kiszaladt a fülkéből, sápadtan, zavartan:
– Istenem, egy gyerek! Nem tudtam fékezni… a fékek nem működtek!
A tömeg már köré gyűlt. Az emberek felhördültek, valaki telefonjával videózott, valaki a kutya fejét simogatta. Mindenki tudta: ha ő nem lett volna, tragédia történt volna.
Egy óra múlva lezárták az utat, megérkeztek a rendőrök, a takarítók, az újságírók. A összetört teherautó előtt állt a fiú és a kutyája – esőtől átázva, sárral borítva, de élve.
A fotós lekapta a képet – a fiú átöleli a kutyát, mellette a letépett póráz hever.
Ez a fotó később minden híradóban megjelent:
„Hűséges kutya mentette meg a gyereket a haláltól – másodpercekkel a katasztrófa előtt”.
Azóta abban a városban mindenki ismerte a juhászkutyát. Az emberek mosolyogva sétáltak el mellette, és azt mondták:
„Itt van, ez az a kutya. A szótlan hős.”
A fiú pedig minden nap ugyanazon az úton járt, új, erős pórázzal tartva a kutyát.
Többé nem vette fel a fejhallgatót.
És minden alkalommal, amikor elhaladt azon a kereszteződésen, kicsit erősebben szorította a kezét a kutya nyakához – hálából a második életért.
