Október elején történt. A levegőben már ősz illata terjengett – nedves levelek, rozsdás korlátok, kéményekből szálló füst. Munkából hazafelé sétáltam, egy régi ipari területen átvágva, ahol valaha egy textilgyár állt. Most már csak romos épületek, rozsdás kapuk és a csend maradt, amit csak a saját lépteim visszhangja tört meg. Általában nem időztem ott.
De azon a napon egy halk, panaszos nyávogást hallottam. Először azt hittem, képzelődöm – talán a szél. De a hang újra megszólalt, egy kicsit hangosabban, áthatóbban. Egy régi raktár mögül jött, ahol a talajt száraz bogáncs borította, és betonacél-darabok álltak ki.
Megálltam. „Kitty-kitty…” – kiáltottam. Aztán a vízelvezető aknát takaró rozsdás rács alól egy kétségbeesett visítás hallatszott. Közelebb léptem – és valóban, láttam egy apró, szürke kiscicát, beszorulva a fémrácsok közé. Nyújtogatta a mancsát, próbált kiszabadulni, és hatalmas, rémült szemei voltak.
A szívem összeszorult. Térdre rogytam, kisöpörtem a hajam az arcomból, és megpróbáltam felemelni a rácsot – nehéz volt, mintha évek óta a földbe lenne fúrva. „Csendben, kicsim… most azonnal, most azonnal, segítek…” – suttogtam, miközben a tenyeremmel feltoltam magam. A kiscica szánalmasan nyávogott, és újra megrándult, mintha mutatni akarna valamit.
És éppen amikor lejjebb hajoltam, hogy a kezem a rácsok közé csúsztassam, megláttam. Először nem értettem, mit nézek. Lent, a kiscica alatt, az akna sötétjében valami megmozdult. Azt hittem, egy patkány. De aztán a sötétség kissé felemelkedett, és egy emberi arc bukkant elő a földréteg alól.
Sápadt volt, porral borított, üres, üveges szemekkel, amelyek egyenesen rám néztek. Hátráltam, és a földre estem, beütve a könyökömet. Egy pillanatra egyszerűen nem kaptam levegőt. Aztán újra odanéztem – és a szívem összeszorult. Nem csak egy arc volt. Egy kéz nyúlt ki a rácsok alól, mintha megdermedt volna, és próbált kimászni.
Felugrottam, felkaptam a telefonomat, és bekapcsoltam a zseblámpát. Egy fénysugár hasított át a sötétségen, és láttam, hogy a cica alatt egy mély lyuk van, szinte egy kút, három méter mélyen. Alul egy régi öltöny, egy rozsdás sisak és egy félig lebomlott, de még mindig látható test feküdt. A cica közvetlenül felette ült. Félelem fogott el.
A kezem annyira remegett, hogy alig tudtam tárcsázni a számot. Felhívtam a rendőrséget. Mire kiértek, már sötét volt. Az autók fényszórói világították meg a helyszínt, és minden valahogy valószerűtlennek tűnt – mint egy filmjelenet. A cica volt az első, akit kihúztak. Kicsi volt és reszketett, azonnal belém kapaszkodott. A rendőrök felfeszítették a rácsot, lemásztak, és kihúzták a holttestet. Később kiderült, hogy egy munkás volt, aki tizenhat évvel korábban eltűnt ebben az üzemben egy baleset során. Senki sem találta meg – egy beomlás eltorlaszolta az alagút egy részét, és a nyomozást lezárták.
Sokáig tartott, mire megnyugodtam. A cica velem maradt. Lucky-nak neveztem el – a „lucky” szóból. De néha, amikor az ablaknál ül és a sötétségbe bámul, azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, hogy akkoriban nem csak segítséget hívott. Azért hívott, hogy mindketten megtaláljuk.
Néha a sors a legkisebbet választja a legnagyobb rejtélyek megoldására. És néha a csendben nyávogás nem csak egy cica hívogatása… hanem a múlt visszhangja, amely végre várt arra, hogy meghallják.
