A termet fény világította meg. Fehér virágok, nevetés, zene, ruhák suhogása. A menyasszony és a vőlegény az oltárnál álltak – egy gyönyörű pár, boldogság az arcukon, csillogás a szemükben. Mindenki a fogadalmakra várt, és a fotós már készen állt, hogy megörökítse a pillanatot.
A pap kimondta a szavakat:
„Arra kérlek benneteket, hogy cseréljetek gyűrűt.”
A vőlegény elvette a gyűrűt, és az ujjára helyezte. Minden tökéletes volt. Amíg rá nem került a sor.
Elvette a gyűrűt, és hosszan, figyelmesen nézte. A terem elcsendesedett. Még a zenekar is megállt.
Remegett a keze. Hátralépett egy lépést.
„Bocsáss meg” – suttogta.
Levette a gyűrűt, a vőlegényre nézett, és lassan letette a padlóra. A gyűrű a kőnek csattant, a hang úgy visszhangzott a teremben, mint egy ütés.
„Nem bírom” – mondta.
Valaki felsikoltott, valaki a szívéhez kapott. A vőlegény zavartan állt ott. Megfordult és elsétált, át a szőnyegen, pillantások, suttogások kereszttüzében.
Később kiderült: az esküvő előtti napon megtudott valamit, ami mindent megváltoztatott. De csak ott, mindenki előtt mondhatta el neki.
