A tél közepén történt, az Innsbruck melletti hegyekben. Éjszaka, hóvihar, és szeles hó. Az utakat hó borította, a közvilágítást a széllökések eloltották, és minden körülötte fehér csendnek tűnt.
Anna Weiss, egy harminckét éves, nyolc hónapos terhes nő, egy régi Ford volánja mögött ült, és mindkét kezével szorosan szorította a kormányt. Férje, Thomas, üzleti úton maradt a városban, és Anna úgy döntött, hogy maga vezet a szülészetre, amikor idő előtt elkezdődtek a fájások.
Már félúton volt, amikor a havazás annyira felerősödött, hogy még az autója motorházteteje is láthatatlan volt. A kerekek forogtak, és a fényszórók csak a hópor örvényeit világították meg a sötétben. Anna szíve hevesebben kezdett verni – nemcsak a fájdalomtól, hanem a félelemtől is. A telefonnak nem volt vétele, a rádió néma volt, és mindenütt csak a szél zúgása és a fehér őrület hallatszott.
És hirtelen…
Közvetlenül az autó előtt, mintha a semmiből, egy hatalmas szarvas bukkant fel.
Az úton állt, a hóvihar özönében, hatalmas agancsait dér borította, és mozdulatlanul bámult rá. Az állat szemei a fényszórók visszaverődő fényében izzottak – mint két borostyánszínű lámpás. Anna beletaposott a fékbe – a kerekek megcsúsztak, az autó megcsúszott, és egy árokba csapódott.
Az ütközés halk volt – egy hótorlaszba. De a motor leállt.
Csend. Csak a szél süvítése és a szíve őrült dobogása hallatszott.
Anna megpróbálta beindítani a motort – sikertelenül. Aztán egy újabb fájdalomhullám szorongatta a gyomrát.
„Nem, nem, most ne…” – suttogta, a gyomrát fogva.
Hirtelen ismét mozgás támadt az ablakon kívül. A szarvas közelebb jött. Lehelete látható volt a hideg levegőben, gőz gomolygott, mint a füst. Orrát az üveghez nyomta, mintha ellenőrizné, hogy él-e még.
Anna becsukta a szemét – azt hitte, elveszíti az eszméletét. De aztán hallott… egy hangot.
Valahol a távolban – egy kutya ugatását.
Amint kilépett az utcára, kinyitotta az ajtót. A hó verte az arcát, a szél süvített. A szarvas hátrált néhány lépést, ránézett, majd megfordult, és lassan elindult az úton.
Anna, nem értve, miért, követte. Gyomrát fogva ment, tántorgott, elesett a hóban, de továbbment. A szarvas egyenletesen, magabiztosan mozgott, időnként megfordult – mintha várná.
Így sétáltak körülbelül tíz percig, amíg egy halvány fény fel nem tűnt előttük.
Egy lámpás. Egy ház.
Egy régi hegyi állomás volt, télen zárva, de azon az éjszakán egy férfi töltötte ott az éjszakát – egy nyugdíjas és volt erdész, Josef Kramer. Hallotta a kutyája ugatását, kiment egy zseblámpával, és nem hitt a szemének, amikor egy terhes nőt látott egy hatalmas szarvast követni.
Felrohant, hazasegítette a nőt, begyújtotta a kályhát, és rádión hívta a mentőket. Egy órával később Anna már vajúdott. És Josef volt az, aki megszülte a babát – egy kislányt.
Amikor reggel elült a hóvihar, és a mentők elérték az állomást, az első dolog, amit megláttak a ház közelében, a szarvasnyomok voltak, amelyek egyenesen az ajtóhoz vezettek… és eltűntek az erdőben.
Anna később azt mondta, hogy nem álmában látta – melegséget és magabiztosságot érzett, miközben követte.
Josef később ezt mondta:
„Körülbelül tíz évvel ezelőtt egy hatalmas szarvas élt errefelé, akit Őrzőnek hívtunk. Régóta nem láttuk… de úgy tűnik, azon az éjszakán visszatért.”
A baba Elisa nevet kapta, az Elch német szóból, ami „szarvast” jelent. És minden évben, amikor beköszönt a tél, és hó borítja a hegyeket, Anna és a lánya eljönnek az állomásra. A lány mindig az erdő felé néz, és azt suttogja: „Anya, nézd… ott van.”
És senki sem lepődik meg, ha valahol a távolban, a hó és a fenyők határán, felvillan egy nagy szarvas sziluettje, agancsán dérrel.
