Hirtelen téli vihar tört ki. Hó hullott, a szél süvített a fák között, mintha maga az erdő sírna a hidegtől. Egy ilyen éjszakán még a tapasztalt vadászok is otthon maradtak. De ekkor, egy hóvihar kellős közepén, a hegyek közötti vadonban, egy apró csecsemő veszett el.
Édesanyja, egy Anna Lindberg nevű fiatal nő, egy közeli faluból tért vissza, ahol segítséget remélt. Régi autója elakadt a hóban, és miközben megpróbált menni, megbotlott, elesett, és a bölcső a benne lévő babával kicsúszott a kezéből. Amikor Anna felkelt, a baba már nem volt látható – egy erős széllökés és egy csúszós ösvény sodorta el. Sikoltozott, kiáltozott, és kúszott a hóban, de körülötte a hóvihar üvöltése hallatszott.
Eközben az erdő a saját vad életét élte. Árnyak suhantak át a hótorlaszokon – egy szürke farkasfalka, amely vadászat után tért vissza barlangjába. A falkavezér, egy Luna nevű idős nőstényfarkas, ahogy a vadászok később becézték, vette észre először a hóban heverő kis csomagot. Halkan nyüszített, szinte mint egy anyjától elszakadt farkaskölyök.
Luna odament, és gyengéden megsimogatta. Az illat idegen volt, mégis furcsán meleg. A fióka megmozdult, és egy halk nyikkanás visszhangzott a havas tisztáson. A nőstényfarkas lefeküdt mellé, testével védve a széltől. A megmaradt farkasok félkört alkottak, élő falat alkotva.
Így a hideg és sötétség közepette az embergyermek a farkasfalka között töltötte az éjszakát.
Hajnalban a keresőcsapat – vadőrök, mentők és maga Anna – szokatlan nyomokra bukkant. Nem egy szakadékhoz vagy folyóhoz vezettek, hanem mélyebbre az erdőbe. Először azt hitték, hogy a farkasok elvitték a babát, és felkészültek a legrosszabbra. De amit néhány perccel később láttak, az magyarázatra nem talált.
Egy lucfenyők közötti tisztáson egy nőstényfarkas feküdt. A közelben feküdt a baba, a bundájába burkolózva. A többi farkas a közelben állt, óvatosan figyelték az embereket, de nem támadtak. Az egyik megmentő hitetlenkedve suttogta:
„Ők… őrzik.”
Anna a fia felé rohant, boldogságában zokogva. A baba élt, az arca meleg volt, a légzése egyenletes. A farkasok nyomai még mindig látszottak körülötte, mintha egész éjjel őrködtek volna. Mielőtt eltűnt volna a bozótban, a nőstényfarkas megfordult, és egyenesen Annára nézett – hosszú, szinte emberi tekintettel.
Később az orvosok megerősítették, hogy a gyermek nem szenvedett fagyási sérüléseket vagy karcolásokat. Senki sem tudta megmagyarázni, hogyan élte túl a mínusz húsz fokos hideget.
Attól kezdve az emberek elkezdtek észrevenni egy magányos ezüstszőrű nőstényfarkast az erdőnek abban a részében. Soha nem közelítette meg a falvakat, de gyakran megjelent az erdő szélén, amikor Anna a fiával sétált.
Anna Leónak nevezte el a fiút, tisztelettel arra az erőre, amely megmentette.
És minden évben, egy heves havazás éjszakáján, halk üvöltés hallatszik a ház mögötti dombról.
Nem fenyegető – inkább olyan, mintha valaki ellenőrizné, hogy minden rendben van-e azzal, akit valaha a szívével melegített.
