Egy hideg reggelen Izland partjainál a halászok egy furcsa, szürke képződményt pillantottak meg a horizonton. Először jéghegynek vagy hajóroncsnak hitték, de ahogy közelebb úsztak, rájöttek, hogy egy hatalmas kék bálna az, partra vetődve. A bolygó legnagyobb teremtménye mozdulatlanul feküdt a homokon, teste gyengéden ringatózott a hullámokban, halvány gőz szállt fel a felszínről.
A bálna gigantikus volt – több mint 25 méter hosszú és körülbelül 150 tonnát nyomott. De ami a legjobban megijesztett mindenkit, az a szag volt – nem a tenger vagy a rothadó hal szokásos szaga, hanem egy fémes, furcsán kémiai, mintha valami égne benne.
A Reykjaviki Tengerészeti Intézet biológusai néhány órával később érkeztek meg. Rutinszerű boncolásra számítottak – elvégre a bálnák partra vetődése nem ritka. De perceken belül világossá vált: ez az eset nem hasonlított semmi másra.
Amikor a tudósok felnyitották a gyomrot, nem a szokásos tintahal- vagy halmaradványokat találták, hanem valami keményet és hideget, fémes csillogással. A tárgy eltávolítása nem volt könnyű – nagy volt, és vastag só- és algaréteg borította.
Amikor a leletet megtisztították, mindenki megdermedt. Egy antik kormánykerék töredéke volt, sárgaréz berakásokkal és egy vésett felirattal: „Aurora, 1892”. A közelben kötéldarabok, egy rézdarab és… egy emberi cipő hevert, a gyomor rostjaiba szorulva.
A tudósok nem hitték el. Hogyan kerülhetett egy 19. századi hajó roncsa egy bálna testébe?
A történészek gyorsan találtak egy véletlen egybeesésre. Az „Aurora” nevű hajó 1892-ben indult Hamburg kikötőjéből az Antarktisz felé. Fedélzetén kutatók, gyűjtők és – a pletykák szerint – katonai tanácsadók voltak. A hajó eltűnt a Déli-óceánon. Egyetlen holttestet sem találtak, egyetlen jelet sem rögzítettek. Most, több mint száz évvel később, történetének egy része előkerült… egy kék bálna belsejében.
A tudósok feltételezték, hogy az állat a tengerfenéken heverő hajóroncsokat nyelhetett le. Egy részlet azonban rejtélyes volt: a fém nem volt korrodálva, ahogy annak lennie kellett volna az évszázadok alatti víz alatt tartózkodás után. Úgy tűnt, mintha a tárgyak csak néhány hónapig feküdtek volna az óceánban.
Három nappal később, miközben a tetemet szállításra készítették elő, az egyik asszisztens egy fényes hengert vett észre a gyomor redői között. Le volt zárva és figyelemre méltóan jó állapotban maradt meg. Belül egy sűrű, pergament tartalmazó kapszula volt.
Remegő kézzel ez állt rajta:
„Egy olyan lelet felkutatására küldtek minket, amiről senkinek sem szabad tudnia. Ez nem egy expedíció. Ez egy borító.
Ha ezt megtalálja, ne nyissa ki.
Bocsásson meg nekünk.”
Aláírás: Erich K. Müller kapitány, 1892.
Amikor az információ kiszivárgott a sajtóhoz, a világ felrobbant.
Az újságok a következőket jelentették:
„Bálna nyelte le a titkos német expedíció nyomait!” „Mit rejtett az Aurora küldetés?”
„A biológusok egy 19. századi üzenetet találtak egy kék bálna belsejében!”
De néhány nappal később a laboratóriumot, ahol a leleteket tárolták, hirtelen bezárták. Minden dokumentációt ismeretlen, katonai egyenruhás személyek koboztak el. A tudósokat titoktartási megállapodás aláírására kényszerítették.
Azóta senki sem látta a hengert vagy a kormánykereket. A bálnát először felfedező halászok arról számoltak be, hogy ismeretlenek figyelték őket, és egy éjszaka valaki a partra úszott, és magával vitte a boncolás után maradt csontdarabokat.
Néhány héttel később az egyik kutató névtelenül közzétett egy diktafonon készített felvételt. Félelemtől remegő hangja hallatszott:
„Belenéztem a csizmába… volt egy réztábla, amelyen ez a felirat állt: »Aurora Projekt. Titkosított«.”
Ez nem véletlen. Ez nem csak egy hajó. Ez egy figyelmeztetés.”
Most a felfedezést elhallgatják. A jelentések csak „ismeretlen fémtárgyakról egy tengeri emlős testében” beszélnek.
De akik saját szemükkel látták, biztosak benne: ez a bálna többet nyelt le, mint egy hajó roncsait – egy olyan titok végső őrzőjévé vált, amelyet az emberiség soha nem tudott felfedezni.
