Anna izgalommal és egy csipetnyi félelemmel várta ezt a napot. A terhesség hatodik hónapja különleges időszak: a pocakod már kigömbölyödött, a baba mozog, és az élet tele van várakozással és izgalommal. A tervezettnél korábban érkezett a klinikára, csak hogy leüljön a gyógyszer- és kávéillatú folyosóra. A férje nem tudott eljönni – mint mindig, üzleti úton volt. De Anna nem haragudott: „A lényeg, hogy a baba jól van” – ismételgette magában.
Amikor az orvos, egy magas, őszülő halántékú, halk hangú férfi, behívta a rendelőbe, elmosolyodott és lefeküdt a vizsgálóasztalra. A meleg gél, a gép ismerős zümmögése, az ismerős szürke árnyékok a képernyőn.
„Szóval… itt a toll, itt a fej…” – motyogta az orvos, miközben a jelátalakítót a hasa fölé mozgatta. Anna megbabonázva bámulta a monitort.
És hirtelen valami megváltozott. Az orvos megdermedt. Zavarodottság árnyéka suhant át az arcán. Elhúzta a jelátalakítót, visszahelyezte. Figyelt, újra megnézte. Aztán halkan megszólalt:
„Várj… hallod ezt?”
Anna megfeszült. Egyenletes ritmus hallatszott a hangszóróból: kop-kop-kop-kop. A baba szíve. De aztán – alig hallhatóan – egy második ritmus. Gyengébb. Lassabb.
Kopp… kop…
Két szív.
„Ikreket vársz…?” suttogta Anna.
Az orvos megrázta a fejét:
„Nem. A képen egy baba látható. Csak egy. De… van egy hang. Egy második dobbanás, mintha valaki a közelben lenne.”
Kikapcsolta a készüléket, majd visszakapcsolta, és visszahelyezte a jelátalakítót. A hang nem tűnt el. Az orvos összevonta a szemöldökét:
„Fel akarok hívni egy kollégát.”
Egy perccel később egy idős, fehér köpenyes nő lépett be a rendelőbe, komoly tekintettel. Némán figyelt, a képernyőre pillantott, és hirtelen keresztet vetett. Anna érezte, hogy hideg fut végig a gerincén.
– Mi történik? – suttogta. – Veszélyes?
– Nem – mondta lassan a nő –, csak… ritka. Nagyon ritka. Akkor történik, amikor… valaki más is a közelben van.
Anna nem értette. De az orvos gyorsan megnyugtatta:
– Minden rendben van, a baba normálisan fejlődik. Csak… talán valami géphiba történt. Vagy egy jel visszaverődése.
Elmosolyodott, de a tekintete aggódó volt.
Otthon Anna sokáig nem tudott elaludni. Újra és újra hallotta azt a második dobbanást.
Először azt hitte, csak képzelődik. De azon az éjszakán arra ébredt, hogy valaki gyengéden megérinti a hasát belülről – és hogy egynél több szívverés van benne. Rátette a kezét – és hirtelen egy második dobbanást érzett, kissé oldalt, szinkronban az elsővel.
Másnap reggel felhívta az anyját.
– Anya, hiszed, hogy egy gyereknek lehet… egy angyali ikertestvére? Anya elhallgatott, majd halkan válaszolt: „Neked… volt egyszer egy bátyád. Egy meg nem született unokatestvéred. A második magzat a harmadik hónapban meghalt. Túl fiatal voltál ahhoz, hogy elmondjuk.”
Anna szóhoz sem jutott.
„Mi?”
„Az orvosok azt mondták, hogy „feloldódott”. De talán a lelke közel maradt.”
A következő ultrahangon ismét hallatszott a második kopogás. Új volt a gép, más a szonda, más az orvos.
De a ritmus megismétlődött. A képernyőn csak egy baba, mosolyogva, mintha integetne. És a képernyőn kívül egy halk kopogás… kopogás… kopogás…
Az orvos nem szólt semmit. Csak azt kérdezte: „Vesztettél már el valakit?”
Anna bólintott.
„Talán valaki védi a gyermekedet.”
Attól kezdve a terhesség simán zajlott. Anna úgy érezte, nincs egyedül. Amikor félni kezdett, a szíve egyenletesen kezdett verni, és egy második ritmus, alig hallhatóan, mintha elkapta volna és elaltatta volna.
A szülés könnyű volt. A fiú egészségesen született, tiszta kék szemekkel és puha, pihés fejjel.
Amikor a bába felemelte, Anna sírni kezdett – a boldogságtól és egy furcsa érzéstől, mintha a szoba melegebb lett volna kettejük között. De aztán az orvos meglepetten összevonta a szemöldökét.
„Csodálatos” – mondta. „A babának egy szív alakú anyajegye van a mellkasán.”
Anna a könnyein keresztül mosolygott.
„Nincs egyedül” – suttogta. „A testvére a közelben van. Csak nincs itt.”
Attól kezdve minden este, amikor lefektette a babát, halkan a mellkasára szorította a kezét, és ezt suttogta:
„Köszönöm, hogy vigyázol rá.”
És a szoba csendjében, ahogy a gyermek szíve a ritmusát veri, úgy tűnik, mintha valami mást is hallani lehetne a közelben – egy kicsit halkabban, egy kicsit lassabban, de még mindig él.
Kopp… kopp…
