Lassan, óvatosan sétált, nehogy elejtse a csomagot a kezében. A kis plüssnyuszi rózsaszín papírba volt csomagolva, és szalaggal átkötve – az unokája imádta a rózsaszínt. Ma töltötte be az ötöt. A nagymama maga választotta ki az ajándékot – aznap reggel vásárolt, kereste a megfelelőt, „kedves szemekkel”.
A gyerekek hangjai már hallatszottak az udvaron. Nevetés, zene, a sütemény illata beáramlott az ablakon. A nő elmosolyodott – azt hitte, éppen időben érkezett.
Amikor az ajtóhoz ért, sokáig állt, habozva csengetni. Aztán végül megnyomta a gombot.
„Azonnal!” – hallatszott egy hang bentről.
Egy kislány nyitott ajtót – szőke haj, masni, csillogó szemek.
„Bá!” – kiáltotta örömmel, de a mosolya szinte azonnal eltűnt. „Anya azt mondta… hogy nem mehetsz be.”
A nagymama megdermedt.
– Mi… nem mehetsz be, drágám? Csak egy ajándékom van. Nézd csak… – nyújtotta felé a nyuszit.
A lány a játékért nyúlt, de ekkor egy nő jelent meg az ajtóban – fiatal, gyönyörű, fáradt arccal.
– Anya, megmondtam… hogy ne gyere be anélkül, hogy hívnál – mondta hidegen. – Vendégeink vannak.
– Nem leszek sokáig… csak egy ajándék – felelte a nagymama halkan.
– Tedd az ajtó mellé, később elhozom – mondta a lánya, próbálva nyugodtan beszélni, de a hangja remegett.
A nagymama lesütötte a szemét, bólintott, és óvatosan a küszöbre helyezte a nyuszit.
– Vigyázz rá – suttogta.
Az ajtó becsukódott. Újra nevetés visszhangzott mögötte, valaki bekapcsolt egy dalt, és ő még egy percig ott állt, a korlátba kapaszkodva, mintha attól félne, hogy elesik. Aztán lassan megfordult, és lement a lépcsőn.
Egy arra járó szomszéd észrevette, és megkérdezte: – Minden rendben, Anna Petrovna? Csak elmosolyodott: „Minden rendben van, Marja… az unokám már ötéves. Repül az idő.”
És aznap este, miközben a buli után takarította a lakást, a lánya az ablakhoz ment, és meglátott egy rózsaszín szalaggal átkötött csomagot a bejárat melletti padon. A nyúl még mindig ott feküdt – esőtől vizesen, de ugyanolyan kedves tekintettel.
