Tudtam, hogy a lovam, Rain, különleges. Együtt nőttünk fel: megtanultam járni, ő pedig állni. De a terhességem alatt észrevettem benne valamit, ami szinte emberinek tűnt.
Minden reggel, amikor az istállóba értem, Rain a hasamra tette hatalmas, meleg fülét, és halkan horkolt, mintha figyelne. Néha olyan halkan lélegzett, hogy a bennem lévő baba elkezdett mozogni. Mindenki nevetett:
„Úgy tűnik, már dada lett!”
Mosolyogtam. Még gyakrabban is látogattam, mint az orvost – nyugodtnak éreztem magam a közelében.
De egy nap minden megváltozott.
A hatodik hónapom vége volt. A szokásos módon érkeztem az istállóba – egy almával a kezemben és enyhe fáradtsággal a testemben. Rain halk nyerítéssel üdvözölt, de hirtelen… megdermedt. Az orrlyukai kitágultak. A fülei ellaposodtak. Idegesen dobogni kezdett a patájával a földön.
„Hé, fiú, mi a baj?” – nyújtottam felé a kezem.
És abban a pillanatban hirtelen – keményen – mellkassal ütött, és félrelökött. Nem a patájával, nem a fogaival. Hanem erőteljesen, olyan erősen, hogy levegőt venni sem volt időm a szénára.
Felsikoltottam – inkább a sokktól, mint a fájdalomtól.
A lovászok odafutottak, és megragadták Raint a gyeplőnél fogva:
„Mit csinálsz, te állat?! Vemhes!”
És ő… csak dobbantott a patájával a padlón, és nyerített, mintha hívna valakit.
Egy perccel később húzó érzést éreztem az alhasamban. Összehúzódások? Nem. De a fájdalom éles, ismeretlen, hideg volt. Kórházba vittek. Az orvos diagnózisa egy ütés volt:
„Belső vérzés. A méhlepényleválás kezdete. Ha több, már túl késő lett volna.”
Infúzióra siettek. Az orvosok halkan beszéltek, de hallottam:
„Ha nem hozták volna ide, sem anya, sem a baba talán túlélte volna.”
Ott feküdtem, a mennyezetet bámultam, éreztem, ahogy belülről kihűl a hideg. Aztán eszembe jutott, hogyan lökött meg ő – Rain –… ahol a legjobban fájt. Nem a gyomromban. Az oldalamban. Pontosan ott, ahol a probléma kezdődött.
Nem támadott.
Megállított.
Azért lökött, hogy mentsem magam.
Amikor kiengedtek, először Rainhez mentem. Nyugodtan állt, mintha mi sem történt volna. Odamentem, és ő – mint mindig – a hasamra tette a fülét. De ezúttal… halkabban. Óvatosabban.
„Tudtad… ugye?” – suttogtam.
Halkan felhorkant. És abban a pillanatban a bennem lévő baba rúgott, mintha őt is hallaná.
Három hónappal később megszületett egy kislány. Egészséges. Erős. Reynának neveztük el – annak a tiszteletére, aki mindenki más előtt hallotta a szívverését.
Az orvos később azt mondta:
„Az állatok néha olyan dolgokat is érzékelnek, amiket mi nem hallunk a műszereinkkel vagy az elménkkel.”
Néha az egyetlen, aki megment minket, egyáltalán nem ember.
