Santa Fe, Argentína – egy város, ahol az esték jázmin illatúak, a szomszédok név szerint üdvözlik egymást, és a csend örökkévalónak tűnik. A 46 éves Lujan Eroles számára a paradicsom nem volt valahol messze – közvetlenül a háza mögött, a kis kertjében volt. Menta és bazsalikom nőtt ott, jázmin mászott fel egy fa ívre, és tücskök ciripeltek esténként. De egy nap ez a kert majdnem kétségbe vonta a saját épelméjűségét.
Nyár végén történt. Meleg nap volt, és Lujan, mint mindig, kiment megöntözni a növényeket lefekvés előtt. Víz csöpögött a levelekről, és a levegő sűrű volt a nedves föld illatától. Épp hazafelé tartott, amikor észrevett valami sötétet a fűben, a mentaágyás közelében.
„Egy ág?” – gondolta.
De az „ág” hirtelen megmozdult.
Luhan megdermedt. A lény lassan kúszott a földön – vastagon, sötéten, csillogva a holdfényben. Aztán meglátott: két fejet. Mindkettő egyszerre fordult felé. Két száj, négy szem, semmi hang – csak egy hideg tekintet.
„Istenem…” – suttogta. Aztán felsikoltott.
Az egész környék odaszaladt éjszaka.
Szomszédok rohantak, némelyik zseblámpával, némelyik bottal, némelyik telefonnal. A lény a fűben ficánkolt – mintha maga az éjszaka kelt volna életre. Egy idős szomszéd suttogta:
„Ez egy jel. A két fej bajt jelent.”
De a félelem nem győzte le a kíváncsiságot. Remegő kézzel Luhan bekapcsolta a telefon kameráját, és közeledett. Minden látható volt a lencsén keresztül: a pikkelyek, a testen futó minta, a furcsa csillogás a szemekben – szinte túl intelligens.
És hirtelen – a lény felemelte mindkét „fejét”, kinyitotta az állkapcsát. Senki sem hallotta a sziszegést. Ehelyett egy rezgés futott végig a földön – mély, dübörgő, mintha maga a föld beszélne.
A tömeg visszavonult. És a lény eltűnt a sötétségben.
A videó vírusként terjedt. De Luhan nem aludt aznap éjjel.
Feltöltötte a felvételt az internetre – és reggelre az egész világ tudott a kertjéről. Az emberek vitatkoztak:
— mutáció,
— sötét mágia,
— titkos kísérletek.
De Luhan, miközben újra és újra megnézte a videót, valami furcsát vett észre – az egyik fej mintha a levegőbe olvadt volna, alig láthatóan.
Egy illúzió? Vagy… valami más?
Hajnalban felkapott egy ásót, és visszatért oda, ahol a furcsa lény ült. Sokáig ásott – míg végül a penge valami puhára csapódott.
Remegő kézzel húzta ki.
Egy hernyó volt. Egy hatalmas. Vastag, mint egy ujj, és majdnem olyan hosszú, mint egy tenyér. A bőrén olyan nyomok voltak, amelyek feltűnően hasonlítottak a szemekre… és két „fejre”.
„Csak egy rovar?” – suttogta Luhan idegesen nevetve.
De a nevetés gyorsan elhalt. Mert a hernyó… szerepet játszott. Éjszaka kígyóként tekergőzik. És a föld rezgése – újra. Finom. Észrevétlen. De valóságos.
Betette egy üvegedénybe.
A szomszédok eljöttek megnézni. A tudósok e-mailt küldtek. Valaki azt mondta, hogy egy elefántlepke lárvája. De senki, egyetlen ember sem tudta megmagyarázni a föld rezgését.
És aztán leszállt az este.
A nap már lenyugodott, amikor a hernyó hirtelen szívverésként kezdett el verni. Teste kettéhasadt – és szárnyai kitárultak. Egy pillangó. De nem olyan, mint a tankönyvekben. Nagy, sötét, vörös erekkel a szárnyain.
A levegőbe emelkedett. A föld ismét megremegett. A virágok kinyíltak, mintha felébrednének. A kúszónövények felfelé nyúltak. Úgy tűnt, a kert együtt lélegzik ezzel a lénnyel.
És aztán elrepült. Eltűnt az éjszakában.
Aztán minden megváltozott.
A szomszédoknak furcsa álmaik voltak:
— erdők a sivatagok közepén,
— folyók a szárazföldön,
— állatok, amelyek már nem járnak a földön.
Luhan is álmodott. A kertje – de végtelen, élő, vad. És ott, a jázmin árnyékában, a kétfejű lény újra megmozdult.
Csendben ébredt. Mezítláb sétált be a kertbe. A fű hűsítette a lábát.
És hirtelen enyhe remegést érzett a föld alatt.
Mintha valahol mélyen, a gyökerek alatt még mindig szárnyak verdesnének…
