Aznap a nyolcéves Artjom egyszerűen csak sétált az erdő szélén.
Imádott fenyőtobozokat gyűjteni, bogarakat nézegetni, és hazavinni a „leleteit” – talán egy érdekes formájú követ, talán egy kardszerű botot.
De ezúttal minden más volt.
Egy bokor alatt, ahol általában gombák nőttek, megpillantott egy teknőst.
Kicsi, sima, furcsa mintázattal borított páncéllal, nyugodtan ült a moha között.
Artjom óvatosan felvette és hazavitte, elhatározva, hogy megmutatja a szüleinek.
„Nézd, anya! Ez igazi!” – kiáltotta örömmel, és letette a teknőst az udvaron a fűre.
De amint Artjom elfordult, az állat villámgyorsan siklott a földön. A teknős nem mozgott lassan, mint a rajzfilmekben, hanem olyan gyorsan, hogy Barsiknak, a közelben álló kutyának, nem volt ideje reagálni.
Csak ugatott egyet, és hátralépett, meglepetten nézve az új „vendégre”.
A fiú hívta a szüleit, de mire kijöttek, a teknős már eltűnt a kerítés mögött.
Csak néhány órával később találták meg – egy tó mellett, több tucat méterre a háztól.
A zoológusok, látva a fotót, elámultak:
„Ez egy ritka mocsári teknősfaj, erős hátsó lábizmokkal. Valóban gyorsabban tudnak mozogni, mint a közönséges fajok, különösen, ha veszélyt éreznek.”
De Artjom biztos benne, hogy nem csak a sebességről van szó.
Azt mondja, a teknős elfordította a fejét, és egyenesen a szemébe nézett, mintha megértené, hogy nem akarja visszatartani.
Most a fiú gyakran megy a tóhoz.
És minden alkalommal látja az ismerős, fényes páncélt kikukucskálni a víz alól – mint egy üdvözlet egy régi baráttól.
