Egy átlagos reggel volt. Szürke ég, ritkás köd, friss kenyér illata a sarkon lévő pékségből. Marina egy szatyornyi élelmiszert vitt a boltból, és sietve ment haza – a fia iskolába készült, a férje pedig már indult dolgozni. Minden a szokásos módon ment. Egészen addig, amíg el nem ért a vasúti átjáróhoz.
Ott, közvetlenül az átkelőhelynél állt egy kislány. Kicsi. Mezítláb.
Csak egy vékony ruhát viselt, kócos haja volt, kezeit a mellkasához szorította. És egyenesen a síneket nézte.
Marina megállt, mintha falnak ütközött volna.
„Kislány, miért vagy itt egyedül?” – kiáltotta, és érezte, hogy hideg fut végig a gerincén.
A gyerek nem válaszolt. Csak kissé fordította el a fejét. Nem volt könny vagy félelem az arcán. Furcsa, hideg csend volt a szemében.
A vonat sípja már harsogott a távolban – még öt perc volt hátra az átkelőhelyig. Marina letette a táskáit. és elrohant.
„Drágám, nem teheted! Tűnj el!” – majdnem felsikoltotta.
De a lány egy lépést tett előre. Egyenesen a sínek felé.
Marina felkapta a karjába, és a korlát mögé vonszolta. A szíve hevesen vert a halántékában. A gyereket a sáljába csavarta.
„Honnan jöttél?” „Hol van az édesanyád?”
„Anya…” – suttogta a lány. „Ott.”
És egy kis házra mutatott a régi átkelőhely közelében. Faház volt, hámló festékkel és betört ablakkal.
Marina dideregve vezette oda. Az ajtó résnyire nyitva volt. Bent – hideg, üres kályha, egy régi szék, gyerekrajzok a falon.
És csend.
„Anya?” – kiáltotta Marina. „Van ott valaki?”
Nem jött válasz. Csak egy halvány huzat rezgette a függönyt. Egy női dzseki és egy törött képernyőjű telefon hevert a padlón. A lány odajött, és leült melléjük, mintha tudta volna.
„Tegnap este elment” – mondta halkan. „Azt mondta, hamarosan visszajön.”
Marina gombócot érzett a torkában. Nyilvánvalóan az anya egy éjszakára otthon hagyta a gyereket – áram és fűtés nélkül. De miért ment a lány az átkelőhelyre?
Előhúzott egy kis papírdarabot a zsebéből – biztosan régóta gyűrött lehetett. Gyerekkézírással írva:
„Ha nem vagyok…” „Itt, menj a sínekre – ott jó emberek találnak meg.”
Marina befogta a száját a kezével. Nem tudta, ki írta az üzenetet – az anya vagy maga a lány. De most már egy dolgot tudott: a gyereket nem hagyhatta ott.
Később, a mentőautóban a lány végig fogta Marina kezét.
„Te is anya vagy most?” – kérdezte alig hallhatóan.
„Igen, drágám” – válaszolta Marina. „Én is anya vagyok.”
Mire a rendőrök megtalálták a nőt, már túl késő volt. A zebrán halt meg, ugyanazon az éjszakán, amikor segítségért ment – az út be volt havazva, és halálra fagyott.
És csak akkor vált világossá, hogy a kislánynak oka volt arra, hogy egész délelőtt ott állt. Várt. Tudta, hogy az anyja megígérte, hogy visszatér – és ő akart lenni az első, aki üdvözli.
Marina sokáig nem tudott elhajtani a hely mellett. Minden alkalommal, amikor megszólalt a vonat, újra elképzelte azt a kis alakot, ahogy a ködben áll – mezítláb, törékenyen, de végtelenül hűséges.
