Napos, csendes és gondtalan nap volt.
Simon és Emily Hayes egy városi sétából tértek vissza.
Egy ismerős úton autóztak egy kis külvároson keresztül – zöld fák, friss aszfalt illata, sürgölődő emberek.
Egy régi park közelében, egy buszmegállóban Emily egy idős férfit vett észre.
Egy napellenző alatt állt, botra támaszkodva, könnyű inget és kalapot viselt.
„Simon, nézd, milyen elegáns a nagypapa” – mondta mosolyogva.
Ahogy elhaladtak mellettük, az öregember megfordult és utánuk nézett – nyugodtan, halvány mosollyal, mintha felismerte volna.
Másnap reggelinél Emily a telefonján görgette a híreket – és hirtelen elsápadt.
„Simon… nézd.”
A cikk így szólt:
„Ma a Szent Márk templom búcsúünnepséget tartott Mr. Henry Lane-től, a veterántól, aki kedvességéről és arról ismert, hogy minden nap eljött a park melletti buszmegállóba, ahol egyszer elbúcsúztatta a feleségét.”
Emily megmutatta a fotót.
Ugyanaz a férfi volt. Ugyanaz az ing. Ugyanaz a kalap.
Elhajtottak a buszmegállóhoz.
A padon, ahol az öregember állt, egy friss szegfű és egy bot hevert gondosan megtámasztva.
Simon hallgatott, Emily pedig suttogta:
„Valószínűleg csak elbúcsúzni jött. Oda, ahol várta.”
A nap átsütött a leveleken, megvilágítva az üres buszmegállót.
És mindketten úgy érezték, mintha valaki még mindig állna a levegőben – nyugodtan, halvány mosollyal. ☀️
