Késő este volt. Köd lebegett a folyó felett, a hidat alig világította meg egy-egy utcai lámpa. Anna éppen hazafelé tartott munka után, amikor egy nőalakot vett észre maga előtt. A nő a korlát legszélén állt, kabátja lobogott a szélben, kezei remegtek.
Anna megdermedt. Minden benne azt súgta, hogy a másodpercek számítanak.
„Hé!” – kiáltotta, előrelépve. „Kérlek, ne!”
A nő nem fordult meg. Csak halkan mondta: „Senkit sem érdekelek…”
Anna lassan, hirtelen mozdulatok nélkül közeledett.
„Igen” – mondta halkan. „Érdekel.”
Kinyújtotta a kezét – és abban a pillanatban a nő sírva fakadt. Annának sikerült megragadnia, és teljes erejéből kapaszkodott, amíg a járókelők meg nem érkeztek.
Néhány nap telt el. Anna folyamatosan arra a találkozóra gondolt. A nő kórházban volt, segítséget ígértek neki. Anna úgy döntött, meglátogatja – egyszerűen azért, mert nem tudta elfelejteni a szemét.
Amikor belépett a szobába, az idegen felnézett… és elsápadt.
„Te voltál az…” – suttogta. „A folyónál voltál akkor?”
Anna bólintott. A nő eltakarta az arcát a kezével, és sírva fakadt.
„El kell mondanom… Néhány évvel ezelőtt, esőben, egy iskolai táborban dolgoztam. Egy fiú kirohant az útra egy bál után… Sikerült elkapnom – és egy autó egy centivel megelőzött. A neve… Oliver volt, azt hiszem.”
Anna megdermedt. A szíve úgy vert, hogy elállt a lélegzete.
„A fiam” – suttogta. „A fiam neve Oliver.”
Mindketten csendben voltak. A csendet csak az eső hangja törlesztette meg kintről. Anna megértette: azon az estén a hídon a sors egyszerűen visszafizetett egy adósságot. Megmentette annak az életét, aki valaha megmentette a legdrágább dolgát, amije volt.
Néha a jóság akkor tér vissza, amikor a legkevésbé számítunk rá. És még ha a világ közömbösnek is tűnik, emlékszik azokra, akik egykor megmentettek egy másikat.
