James Harper, egy 56 éves postás számára ez az útvonal ismerős volt.
Közel húsz éve kézbesített leveleket ugyanabba a környékbe – tudta, hogy ki mikor van otthon, ki vár csomagokat, és ki panaszkodik mindig az időjárásra.
De egy tavaszi napon minden megváltozott.
A Maple Road sarkán álló 47. szám alatti ház mindig csendesnek tűnt.
Az idős pár – Margaret és Tom Brown – visszavonultan éltek, ritkán mentek ki az utcára.
James tudta, hogy szívesebben kapnak csak papír alapú leveleket, internet és kütyük nélkül.
De mostanában a postaláda túlcsordult.
Az újságok bontatlanul hevertek, a borítékokon por gyűlt a por.
És azon a napon, amikor James közeledett, megriasztotta a szag.
Fenyhe volt – nedvesség, papír és valami… természetellenes keveréke. A postás kopogott az ajtón, és hívott – csend.
Aztán úgy döntött, hogy bekukucskál az ablakon.
A függönyök be voltak húzva, de egy csésze szárított tea látszott az ablakpárkányon.
James szíve összeszorult. Hívta a rendőrséget.
Amikor az ajtót feltörték, halálos csend uralkodott odabent.
A ház tökéletes rendben volt, mintha megállt volna az idő.
De az asztalon olyan levelek hevertek, amelyeket senki sem küldött.
Ezekben Margaret valakinek írt – a fiának, akiről azt hitték, hogy húsz évvel korábban balesetben halt meg.
„Még mindig várok rád” – állt az utolsó sor.
És lent, a padlón, egy régi szőnyeg alatt találtak egy faládát.
Bent tucatnyi levél volt, ugyanazzal a kézírással írva, de… ennek a fiának a nevével aláírva.
Később a szakértők felfedezték, hogy a leveleket valóban különböző időpontokban írták. De senki sem tudta megmagyarázni, hogy ki írta őket – elvégre a fia valóban meghalt.
James sokáig nem tudta szabadulni attól az érzéstől, hogy valaki más titkának volt tanúja, egy olyannak, amelyet senkinek sem lett volna szabad felfednie.
Azóta azt mondja, hogy minden levél több, mint puszta papír.
Valakinek a reménye, elrejtve a sorok között.
