Régen, a régi falvakban, minden házban volt egy kis kanál só közvetlenül a küszöb mellett. Néha egy deszkán, néha egyszerűen egy tányéron. Ma sokan babonának tartják ezt a hagyományt. De az idősebbek ezt mondták:
„Amíg só van a bejáratnál, a ház védve van.”
Ez a szokás nemzedékről nemzedékre szállt. A fiatalok nem mindig tudták, miért, de még mindig tettek egy csipet sót az ajtó mellé, különösen éjszaka vagy vihar előtt.
Egy nap egy Leo Stolz nevű néprajzkutató ellátogatott egy kis tengerparti faluba Észak-Európában, ahol a hagyomány még mindig élt. Észrevette, hogy szinte minden házban van egy kis tányér só a küszöb mellett.
„Ez a gonosz szellemek elűzésére szolgál?” – kérdezte az idős asszonyt, Anne asszonyt.
A nő elmosolyodott.
„Mindentől, fiam. A szellemektől, a nedvességtől, a szerencsétlenségtől.” Leo, mint tudós, úgy döntött, hogy megvizsgálja ennek az indoklását. Kísérletet végzett, két házban higrométereket szerelt fel. Az egyikben só volt a bejáratnál, a másikban nem. Egy hét múlva a készülék kimutatta, hogy a sós házban az ajtónál a páratartalom majdnem 20%-kal alacsonyabb volt.
A só valóban felszívta a nedvességet – láthatatlanul, de állandóan. Ez a következőket jelentette:
kevesebb penész a küszöbön,
kevesebb dohos szag,
kisebb esélye volt a faajtó vagy a padló rothadásának.
Idővel természetesen a só szétmorzsolódott, az eső elmosta. Aztán a háziasszonyok egyszerűen többet adtak hozzá.
De volt egy másik jelentése is – egy szimbolikus.
A sót a tisztaság és az igazság jelének tekintették. Eskütételkor, a béke „pecsételésére” és a vendégek fogadására használták. A küszöb a határ az otthon és a külvilág között, ami azt jelenti, hogy a sót nemcsak fizikai védelemként, hanem talizmánként is helyezték el minden behatoló gonosz ellen.
A régi néprajzosok feljegyzései még babonákat is tartalmaznak:
Ha a küszöbön lévő só elsötétül, az időjárás változását vagy egy idegen érkezését jósolja.
Ha kiömlik, az azt jelenti, hogy valaki rosszat kívánt a háznak.
Ma, amikor ez már feledésbe merült, kevesen tudják, hogy ez a „nagymama rituáléja” egyáltalán nem misztikus.
Egy egyszerű, okos módja volt annak, hogy megvédjük az otthont és a benne lévő levegőt – és egyúttal emlékeztessük az embereket: „Csak a jóság lépjen be az otthonomba.”
Néha a régi szokások sokkal okosabbnak bizonyulnak, mint amilyennek első pillantásra tűnnek.
